KRISZTUS MEGTESTESÜLÉSE
KRISZTUS MEGTESTESÜLÉSE
(Srí Szvámí Krisnánanda, 1997, Karácsony estéjén[1])
Van egy olyan belépés a létezésbe, amit egy emberi individuum e világra születésének hívnak. Van azonban egy másikfajta létezésbe lépés is, mely egy inkarnáció alászállása. Mindkettő bizonyos típusú eljövetelt jelent, de ezek teljes egészében különböznek egymástól szerkezetükben és megnyilvánulásuk céljában.
Az emberi egyén a születéskor kicsavartatik a természet erőiből, elvágattatik a kozmosz alapvető energiájától, és egy személyiség-tudatosságnak hívott, központosított-jóváhagyó egóval ellátott individuális létezés-pusztaságára vettetik. Ez egy emberi lény világra jövetele. De egy inkarnáció, egy (isteni[2]) megtestesülés az egészen más dolog! Ez nem valami a természet erőiből kivetett forma, hanem – mint ahogyan eredetileg is volt – egy a földi síkon, meghatározott cél megvalósítására megjelenő kozmikus erők potenciáljának koncentrált lényege.
Az inkarnáció fajtája a küldetés azon típusával lesz megfelelő, melynek megvalósítására érkezett. A keresztény teológiában azt állítják, hogy a megtestesülés csak egy(féle) lehet. Isten fia Jézus Krisztusként jön el, aki a menny leereszkedése a maga teljes egészében, egyszer és mindenkorra. A keleti hagyományok szerint Isten jelenlétének határtalansága sugarak végtelenségében nyilvánulhat meg, ahogy a nap is teszi ezt az égbolton; és az, hogy (az Isten) milyen intenzitással manifesztálódik, attól függ, hogy miért nyilvánítja meg önmagát.
Mai szent vizsgálódásunk oka (alkalma) Krisztus eljövetele.
Hatalmas sugárzás dermesztette meg önmagát és szállt alá a mennyekből, úgy ahogyan volt, s amiből Az, akit Mennyei Atyának nevezünk Isteni Önmaga teljes erejével együtt kivetítette magát az emberiség világába. És ez a megtestesülés valójában úgy él, mint Isten maga. Egy megtestesülésnek nincsenek barátai, rokonai, nincsenek vagyontárgyai, vagy olyan dolgai, melyet valaki a magáénak nevezhet. Isten nem igényel barátokat. Nincs szüksége rokonokra. Nincs, akit a sajátjának hívjon. Csak önmagát birtokolja.
Egy ilyen Istent ezen a világon egy gyakorlatilag magányos személy képvisel. A „magányos” szót itt nagyon óvatosan kell használni! Szellemileg egyedül van önmagával, és társadalmi szempontból is egyedül van. Az inkarnáció bár megváltja az embereket, nem keveredik azokkal. Fényt áraszt minden emberre, és orvosolja az emberek bánatát anélkül, hogy bármilyen eszköz ehhez lenne a kezében. Nincs cselekvési eszköze, s mint ahogyan az égbolton fénylő napnak sincs ehhez eszköze, a munka modus operandi[3]-ja maga az inkarnáció személyisége. Nincs olyan készülék, amelyet a nap alkalmazna annak érdekében, hogy világítson és hőt bocsásson a földre. A nap puszta létezése azonos a hővel és a fénnyel.
Ugyanúgy van ez az isteni inkarnáció esetén. Maga a létezése a hatalom. A hatalom itt nem a társadalmi jóváhagyás eredménye, mint ahogyan a politikai hatalom központjai esetében megfigyelhető. Az inkarnáció által hordozott hatalom nem az emberek szavazataiból származik, hanem eljövetelének idejétől adott.
Az emberi lények születésekor nem nyilvánulnak meg gazdag emberként, mint hatalmas egyénként. Egy megszületett gyermek nem hatalmas. Éppoly jó, mint bármely más gyermek. A király és a koldus gyermeke között emberi természetük szempontjából nincs különbség.
Egyetlen gyermek sem születik királynak; egyetlen gyermek sem születik koldusnak.
A megszületett gyermek tapasztalatainak további fejlődését a társadalmi körülmények határozzák meg. Nem így az (isteni) megtestesülését. Itt éppen fordítva van. Az inkarnáció határozza meg a személyiség körüli társadalmi feltételeket.
Az inkarnáció körül gyakorlatilag forradalmi tevékenység zajlik. Amikor a nap felmelegszik és fényt áraszt, a föld síkján automatikusan hatalmas tevékenység indul el. Nézd csak meg, mi történik kora reggel, amikor a nap felkel! Minden életre ébred. Még a fa levelei is mosolyognak afeletti örömükben, hogy szemtanúi lehetnek annak, amint Keleten az élet e hatalmas ereje felemelkedik. A napfelkeltéhez nincs szükség bejelentésre. Krisztus eljövetelének kihirdetése az Isten megnyilvánulási helyzetének kinyilatkoztatása, hogy az Isten – aki (eközben) elfelejti saját apját – bejelentse magát a saját teremtésében.
A társadalmi feltételek nem szabnak feltételeket az inkarnáció működéséhez. Meg kell ismételnem, hogy az inkarnáció személyisége határozza meg a körülvevő társadalmi feltételeket. A megtestesülések olyanok lesznek, mint a forgószél, mint egy erős szélroham, és mindent elmozdítanak a számukra szükséges irányba. Honnan szerzik ezt az erőt? Mint Jézus Krisztus esetében is, egy embernek kinéző, törékeny fizikai személyiség ilyen erővel és hatalommal bír. Honnan származik ez a hatalom? A Teremtés minden szegletéből. Mint ahogy a vazallusok tisztelegnek egy király előtt, a tér minden szeglete hódolatát fejezi ki egy ilyen egyénnek.
Az inkarnáció képes megidézni a kozmosz angyalait.
Egy alkalommal Krisztus kijelentette, hogy: „Nem gondoljátok, hogy ha akarom, akkor Mennyei Atyám angyalok légióit küldi védelmemre? De az Ő akarata legyen meg!” Mivel a mennyek minden angyala a létezés minden szintjén készen áll arra, hogy megnyilvánítsa magát ennek a megtestesülésnek a munkája érdekében, az Ember fiának, vagy néha Isten fiának hívjuk. Isten fia ő, mert Ő nyilvánította meg magát saját isteni kebeléből. Isten minden örökkévaló potenciálja jelen van az inkarnációban. De ő az Ember fia is. Amikor az „Ember fiát” írunk, mindig egy nagybetűt használunk, ahol a nagy „E” nem egy hétköznapi embert jelöl. Ő nem egy adott ember fia, hanem az emberé, mint olyan (az emberiségé).
Istent az emberiség sírása hívja le a megtestesülés formájába. Amikor érzi a szükséget, Isten erre megfelelően reagál. Az emberi élet területén ilyen mértékű totális felfordulásnak, oly mértékben kell bekövetkeznie, amely mértékben (az ember) ellenáll mindannak, ami szentséges és isteni. Minden mechanikussá, rutinná válik. Az ima gépiessé válik. Isten csupán elgondolássá, a vallás pedig egy kitaposott úton való sablonos előrehaladássá válik. Mikor a vallásosság gépezete akadályozza az emberiséget az Isten szelleme elvész, és Ő eljön, hogy megszabadítsa az embereket az Isten követelményeivel ellentétes működés azon akadályaitól, melyekbe azok belekeveredtek.
Az inkarnáció hatalma Isten hatalma.
Az ember és az isteni lény között nagyon markáns és szerencsétlen különbség van. Az inkarnáció minden irányból lát, míg az ember csak egy irányba lát. Az embernek két szeme van, és az ember csak azt látja, ami előtte van. Az ember nem látja, mi van mögötte vagy mellette, de az inkarnációnak mindenfelé van szeme. Minden eset olyan esemény, amely a jelenlétének köszönhetően történik. A nap égbolton történő ragyogása az oka bármiféle szélnek, bármely irányból fújjon is. Ha egy hullám jelenik meg az óceán felszínén, és fúj a szél, felhők gyűlnek össze, és esik, az a nap égi munkálkodásának köszönhető. Ez minden cselekedet színtere. Isten cselekedete a Totális Cselekvés, és ugyanaz a helyzet egy (isteni) inkarnáció cselekedete esetén is.
Nincs semmi, amit Jézus Krisztus nem azért tett, hogy ne Istent dicsőítse ezen a világon. Minden cselekedete, minden szava és minden gesztusa az emberi elme számára teljesen új volt. Nagyszerű példája Ő egy olyan személynek, akit teljesen félreértenek, mint ahogy valószínűleg mindannyian félreértjük magát Istent.
Minél nagyobbak vagyunk, annál kevésbé értékeljük a világot, és annál kevésbé is van szükségünk a világra.
Ezek azok a bizonyos dolgok, amelyeket szem előtt kell tartanunk, amikor megpróbáljuk az isteni megtestesülések tulajdonságait saját elménkkel felszívni. Ezek nem alkalmasak arra, hogy az ember felfogja őket. Azt mondjuk, hogy „meghaladja a megértést”. A megértés az emberi psziché egyik eszköze, amely összeállítja az érzékszervi észleletek egyfajta szintézisét, és azt képzeli, hogy mindent tud. Az ember a jelenségeket, a megjelenések hálózatát ismeri, de az inkarnáció az igazi noumenont[4] látja, az aláereszkedett Istent. Az inkarnáció mindenütt Istent látja, míg az ember mindenütt csak az érzékek tárgyait látja. Az ember mindenhol csak az ellentétet látja; az inkarnáció csak az isteni helyzetet (harmóniát) látja mindenhol. Az ember mindenhol csak az idő múlását látja; az inkarnáció mindenhol az örökkévalóságot látja. Ez a különbség az inkarnáció és az ember között.
Isten teremtése Isten örömének és szépségének drámai megjelenítése. Isten világa, melyet teremtett, nem egy átok, melyet az emberi lényekre bocsájtott. Az isteni elem jelen van mindenben, amit Isten kreatív cselekedetében megérintett. Emberi szempontból, az empirikus észlelés szempontjából mindent a halál és pusztítás hajlamával ruháznak fel; de az isteni megtestesülés szempontjából, (mindez) Isten jelenléte a dolgokban, és minden az örökkévalóság mozgása – mindenütt az időtlenség működik.
Amit az emberek látnak a világon az a rútság; amit az isteni inkarnáció lát a szépség.
Nagyon nagy a különbség aközött, hogy mindenhol Istent látjuk, és aközött hogy mindenhol az ellenfelünket látjuk. Jézus Krisztusnak nem voltak ellenfelei. Csak olyan embereket kellett látnia, akik nyomorultak voltak saját tudatlanságuk miatt. Nemes tanításai révén – melyek akkoriban nem jutottak el az emberek agyáig – megszabadította őket ettől a tudatlanságtól.
Krisztus eljövetelének körülményeiről sok mindent el lehet mondani. Bármit is írunk az evangéliumokban, az számunkra is ismert, de az akkoriban fennálló körülményekből és Jézus életének a világ egészére gyakorolt hatásaiból számos olyan következtetést is levonhatunk, amelyek nincsenek leírva ezekben.
Jézus csupán néhány évig élt, de a világon végtelen számú éven át emlékeznek rá. Amíg csak a nap és a hold ragyog az égen, Krisztus nevére az emberek emlékezni fognak köszönhetően annak a csodának, ahogyan Ő működött, és köszönhetően azon csodatételnek, melyet Isten nevében véghez vitt. Amikor az Örökkévalóság belép az időfolyamatba, minden, ami a világon történik, csodának tűnik, mint amikor a vas arannyá alakul át. Meg tudta cselekedni, hogy a víz borrá változzon, egy halott életben maradjon, a beteg egészségesebbé váljon, és a szenvedő egyén halandóságát Isten lélegzete járja át. Ez az, amit egy (isteni) inkarnáció tesz. A megtestesülések Isten ujjai, melyek a világ eseményein keresztül működnek.
Mint minden évben Karácsonykor, itt van egy alkalom számunkra, hogy emlékezetünkbe idézzük magunkkal hozott nagy isteni örökségünket, amivel élnünk kell, amikor életben vagyunk a világban, és amelyet magunkkal kell vinnünk, amikor távozunk innen. Isten legyen velünk!
Hari Om Tat Szat
[1] Megjelent a Divine Life Magazin 2009. decemberi számában.
[2] A zárójelben dőlt betűvel szereplő szavak a fordító eredeti szövegben nem szereplő, megértést segítő betoldásai.
[3] Eljárási mód, munkamódszer.
[4] A kanti filozófiában egy olyan dolog, amely önmagában van, és különbözik egy az érzékek által, megjelenési tulajdonságok révén megismerhetők dologtól.
Hasonló tanításokat Karácsonyról itt olvashatsz:
