Hamarosan
HAMAROSAN
Amikor utoljára láttam, már nem akart beszélgetni, csak azt kérte, hogy mondjak meséket, egyiket a másik után. A rákövetkező napon megálltam a kórterme előtt, és benézve láttam, hogy már a túlsó part felé evez. Minden erőltetett, nehézkes ki és belégzése olyanná vált, mint egy-egy evezőmerítés a mélység vizébe. Szomorú és fájdalmas volt azokat a jól ismert jeleket felfedezni a vonásaiban, amiket a közelgő elmúlás rajzolt rá. Az elmúlás, a szenvedés, ami mindent átalakít, felismerhetetlenné torzítja a vonásokat, csak a szeretet képes meglátni a pusztulásban a mozdulatlan lényeget.
Közelebb léptem hozzá, és azon a becenevén köszöntöttem, amit szeretett. Mintha ő is válaszolni akart volna, mintha megrebbent volna fáradt szemhéja, de már nem volt eszméleténél. Megsimogattam a homlokát, már nagyon hideg volt a teste.
Vele maradtam. Énekeltem, ezt korábban is nagyon szerette, azokat a mantrákat, amiket már mutattam neki, azt az imát mondtam, amit máskor együtt mondtunk, azt a mesét meséltem neki, amit legelőször hallott tőlem, az Anahakán-rózsát, melyben a rózsa a gazdáját halhatatlanná teszi. Simogattam, bátorítottam. Bíztató szavakat súgtam a fülébe, próbáltam felkészíteni az átkelésre. A légzése egyre csendesebb hullámú lett, néha sóhajtott egyet-egyet, de egyre ritkábban vett már levegőt. Tudtam, ahogy az utolsó lehelete eléri a bimbót, kinyílik, kifeslik majd az Anahakán-rózsa, pirosan, ragyogóan, mint az élet.
M. Hajnal
