A fohász

A FOHÁSZ

„Nem féltem” – mondta végtelen könnyedséggel az idős asszony, és én csodálkozó érdeklődéssel egyenesedtem ki ültömben. Megszoktam már, hogy a betegek, akik szemtanúi lesznek egy szobatárs utolsó pillanatainak, halálra rémülnek. Ijedtségükben többnyire a kórház folyosójára menekülnek, – ha tudnak – és ott kuporognak az ásítozó székeken akár órákon át, míg az összes arra utaló jel el nem tűnik a szobából, hogy ott meghalt valaki.

Tudja, – mondta – végig imádkoztam érte. Azt kértem az Istentől, hogy könnyítse meg szegénynek az e világból való távozását, és az ima segített! Nehéz életem során öt gyermekemet temettem el, de ez a szívből mondott fohász mindig megsegített!”

A következő percekben jól a szívembe zártam az imát, amit tanított. Azóta újra és újra életre kel bennem, felfakad, akár egy forrás, hogy amikor eljön az ideje, gyógyító vízként szomját oltsa a vándoroknak. Örökségként mindig tovább adom és megtanítom a gyermeküket elvesztő gyászoló anyáknak, ezt suttogom a haldoklóknak, és ezt az imát mondtam, akkor is, amikor az ő ideje jött el.

Hasonló igaz történeteket ide kattintva olvashatsz.