Milyen egy igazi jógi?
Milyen egy igazi jógi?
– részlet Szvámi Rádhá naplójából (1955. szeptember 27.)
„Tegnap megérkezett Mrs. Radner a két gyerekkel, hogy a férjét meglátogassa. Éppen időben érkeztem ahhoz, hogy halljam, amint a kisebbik fiú, aki olyan 8 év körül lehet, felnézett a Mester mellette tornyosuló alakjára, és így szólt hozzá:
„Azt hallottam rólad, hogy egy nagy jógi vagy. Az emberek azt mondják, hogy a jógik titokzatos dolgokat művelnek, de én nem hiszem el.”
Sivánanda arcát fürkésztem, hogy lássam a reakcióját, de rendületlenül mosolygott, és így válaszolt, „Mit kellene tennem ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy jógi vagyok?”
A kisfiú erre nem számított. Gyorsan törni kezdte a fejét valami különleges kívánságon, végül megszólalt, „Menjünk le a folyóhoz, és hívd magadhoz az összes kis halat. Utána pedig a nagy halakat.”
A Mester engedelmesen sarkon fordult, és elindult a Gangesz felé. A két fiú utána, és természetesen én is velük tartottam, mert legalább olyan kíváncsi voltam, mint egy gyerek. Mindnyájan a Mestert bámultuk, aki behunyt szemmel állt, mintha mélyen a gondolataiba merült volna. Majd előrehajolt, a jobbkezét beletette a vízbe és mozgatni kezdte ide-oda, mialatt valamit mormogott, amiről azt gyanítom, hogy egy mantra lehetett. Annyira értetlenül meredtünk rá, hogy majdnem észre sem vettük az oda érkező halakat, amelyek ekkor már nagy számban köröztek a Mester keze körül. A kisebbik fiú izgalmában fel-alá ugrált és a bátyja, aki pedig már 14 éves volt, láthatóan szintén le volt nyűgözve. Akárcsak én. A kisebbik fiú ekkor izgatottan felkiáltott, „Most a nagy halakat!”
A Mester odafordult hozzá és így szólt, „Az nem lenne helyes. Először meg kell várnunk, amíg a kis halak szépen hazamennek. Ha idehívnánk a nagyokat, amíg a kicsik itt vannak, ezzel csapdába ejtenénk a kis halakat.”
Majd a Mester arra utasított bennünket, hogy néhány percig legyünk teljes csendben, úgyhogy leültünk, és némán figyeltük, ahogy a kis halak szétszéledtek. Egy kis idő elteltével, mely a kisebbik fiú számára egész örökkévalóságnak tűnt, de nagy valószínűséggel nem lehetett több mint 5-6 perc, minden kis hal elment. Gurudév most a bal kezét tette a vízbe, és mormolni kezdett. Szerettem volna tudni, hogy vajon a nagy halakat is ugyanazzal a mantrával hívja-e?
Majd arra gondoltam, „Mi lenne, ha belegázolnék a vízbe? Vajon a halak elriadnának, mint máskor?” Csak egy percig tudtam ellenállni a kísértésnek, és a következő percben azt vettem észre, hogy térdig gázolok a vízben. A halak körülúszták a lábamat, és próbálták bekapni az oxigén buborékokat. Eszembe jutott, hogy van egy kis kenyér a táskámban, parányi golyókat gyúrtam belőle, és a halak a kezemből ettek. Szemüket felém fordították – Vajon engem néztek közben? Micsoda felfedezés – a halaknak is van arcuk! Minden halé más, és más az arckifejezésük is! Kíváncsi voltam, hogy engedik-e megsimogatni magukat, és az ujjam hegyével simogatni kezdtem őket. Micsoda fantasztikus élmény! Soha ezelőtt még nem simogattam halat! Sőt, soha senkiről nem halottam még, aki ezt tette volna. Örömmámorban úsztam.
Gurudév a lépcsőkön ült, elhallgatott, majd így szólt, „Most már hagyjuk, hogy a halak hazamenjenek. Kezd későre járni nekik.”
A kisebbik fiú Sivánanda szemébe nézve a következőket mondta teljes meggyőződéssel, „Most már tudom, hogy egy nagy jógi vagy, és el is fogom mesélni mindenkinek.”
Miután a Mester visszavonult a kutirjába, a két gyerek felrohant az ásram központi szárnyához, és egymás szavába vágva mesélni kezdték az imént látottakat. Mindenki hitetlenkedett, és engem, mint az egyetlen felnőtt szemtanút, a legapróbb részletekig kikérdeztek. Lehetett az egész véletlen? A halak mindig ugyanabban az időben jönnek enni? Láttam-e, hogy Gurudév ételt dob nekik a vízbe? Elmeséltem, amit én láttam, és ezzel felkavartam a saját gondolataimat. Valakitől hallottam azt a kifejezést, hogy „Az Úr Krisna kedvtelései.” A kedvtelés egyfajta játék. Az Úr játszadozásának köszönhetően jött létre az Isteni színjáték. Vajon Gurudév is ilyen játékot űzött, kedvtelést gyakorolt? Mi célból? Mi járhat a fejében? És miért nevezett a Kasmírból jött barátjának? Mi lehet az, amit én nem értek?”
Szvámí Rádhá, Sivánanda mester egy kanadai tanítványa volt. A hölgy a mester lábainál töltött hat hónapját naplójában rögzítette, mely vallomást később könyv formában közkinccsé tett: ‘Rádhá, egy asszony útkeresésének naplója‘ címmel.
