Kiss, Krisna és a lélekbomba

„I was made for loving you baby” – ez robbantotta a bombát. Vacak napom volt, alig vártam, hogy indulhassak jógázni. A rádióban kívánságműsor volt, remek zenéket hallgattam, épp a KISS üvöltötte  és üvöltöttem én is velük a jól ismert nótát. Csontra feltekertem a hangerőt, a kezem a kormányon ütötte a ritmust, a fejem pedig ütemesen bólogatott. Matuzsálem Peugeot, benne egy extázisban lévő szöszivel, aki ezt látta a ferihegyi úton, annak nem mindennapi élményben lehetett része. Már napközben éreztem, hogy a zenével lesz valami dolgom ma este. Máté Péter – Egyszer véget ér, Madonna – La Isla Bonita, sorra jöttek a jobbnál jobb dalok. Minden egyes hangjegy visszahozott valamilyen emléket. A gyerekkort, a kamaszkort, a gimnáziumi éveket. Még a tábortüzeket is. A zene valóban összeköt, nemcsak embereket, hanem teret és időt is. Nincs múlt, jelen, jövő, amikor újra átéljük az emlékeket, mindez értelmét veszti. Csak a zene, a rezgés és az élmény volt ott, az autóban.

Miután türelmetlen voltam az indulással, tudtam, hogy bele fogok csöppenni az örömzenélésbe, amit jóga óra előtt szoktak tartani, ennek most különösen örültem. Töltöttem magamnak egy pohár teát és elfoglaltam a szokásos jógaszőnyeget a teremben. Alig pár másodperc múlva már énekeltem is:

Haré Krisna, Haré Krisna

Krisna Krisna, Haré Haré

Haré Ráma, Haré Ráma

Ráma Ráma, Haré Haré.

Minden teljesen ösztönösen történt. Behunytam a szemem és elkezdtem ringani a ritmusra. Először csak a fejem, majd fokozatosan a vállam, a mellkasom, a derekam is felvette a mozdulatok ütemét. Az eszemmel eddig is tudtam, miről szól a mantrázás, hogy mekkora ereje van egy-egy mantrának, most viszont teljességében át is éltem. A hangszerek – gitár, csörgődob??? és valami tárogatószerű –  és az ének  rezgése teljesen betöltötte a termet, én pedig – vagyis az Átman, aki valójában vagyok – teljesen ráhangolódtam erre a rezgésszintre. Fantasztikus harmónia és egység volt jelen és én egybeolvadtam vele.

Ahogy ringattam magam, a gerincem úgy mozgott, mint egy kígyó, szó szerint éreztem, hogy elindul felfelé a kundaliní. Úgy látszik, beérett a tantra gyakorlatok gyümölcse. Nagyon lassan, nagyon finoman, mégis határozottan kúszott felfelé és csiklandozta a csigolyáim mentén a hátamat, aminek következtében kezdtem úgy érezni, mintha a föld felett lebegnék. A ritmus egyre fokozódott, aztán szépen lelassult, hogy mindenki vissza tudjon térni a jelenbe (és leszálljon a földre). Természetesen a rezgés bennem belül nem maradt abba, még a kezdő meditáció előtt is ráztam tovább a ritmust, annyira magával ragadott. Az önvalómmal most nagyon erős volt a kapcsolat, a meditáció ezt tovább fokozta. A légzőgyakorlatok is sokkal jobban sikerültek, egyáltalán, az egész testi-lelki edzés ma mintha egy magasabb dimenzióban zajlott volna. A szanszkrit szavak most úgy gördültek ki a számból, mintha az anyanyelvemen beszélnék, a testem is sokkal hajlékonyabb volt. Minta nem is én lettem volna, vagy talán ez az igazi énem? Ha így van, akkor hogyan tarthatom meg? Az ősi tudás, a zene, a zengetés a kulcs önmagunkhoz? A pillanatnyi egységből az örökkévalóban ezzel kovácsolunk időtlen harmóniát?

ÓM Namah Sivája!
Zsuzsa