Sivánanda személyisége

Szvámí Sivánanda körülbelül hat láb magas volt, arcbőre rézszínűen fénylett. Széles vállai és hosszú karjai voltak. Feje és arca fényesre volt borotválva. Gyermeki arckifejezése nélkülözött minden hátsó gondolatot, vagy rosszindulatot. Szemei csillogtak. A Mester fejének és testének titáni méretei egy görög istenségével vetekedtek.

Szerzetesi egyszerűségében a Mester uralkodói jelenség volt. Derű és fiatalság áradt belőle. A megjelenése alapján lehetetlen volt megállapítani a korát. Nem volt hajlandó megöregedni.

„Ön olyan, mint Gibraltár sziklája” kiáltott fel egyszer egy látogató az USA-ból, amikor a Mesterrel a 68. születésnapján találkozott.

A Mesternek zengő, erőteljes hangja volt. Gyakran, az előadások alkalmával finoman félretolta maga elől a mikrofont, és így szólt: „Nincs rá szükségem”. Sztenori hangját erősítés nélkül jól hallhatta akár egy több ezres tömeg is.

Elismeréssel adózva hangjának, Dr. Hari Praszad Sasztrí, a Sánti Szadan London alapítója egyszer megjegyezte: „Leírhatatlan volt az örömünk, amikor a lemezjátszón keresztül meghallottuk a spirituális élet e nagyszerű szószólójának édes és szent hangját. Tény, hogy felejthetetlen élményt jelentett.”

A Mester járása nesztelen volt. Évekig mezítláb járt, utolsó éveiben vászoncipőt hordott. Minden mozdulatát a higgadtság jellemezte. Amikor beszélt, a nyelv folyása egyenletes és természetes volt, és nélkülözte a nyelvbotlásokat.

A Mester megjelenésében messzemenőkig egyszerű volt – sem színes jelek nem voltak a homlokára festve, sem varkocsokba összeálló hajat, vagy lengő szakállat nem viselt, sem füzért a nyakában, sem nyakláncot, karperecet vagy fülbevalót – éppen csak elég ruhát ahhoz, hogy testét az időjárástól megvédje, s hogy a közszemérmet ne sértse. Télen kabátot, nyáron pedig két nagy pamutdarabot hordott, egyet a dereka köré tekerve, a másikat pedig a mellkasán keresztbe vetve, a vállai körül.

1956-ban történt, hogy egy idős dél-indiai hölgy sétált be az ashram irodájába azért, hogy személyesen találkozhasson a Mesterrel. Sivánanda összetett kézzel és egy Om-mal üdvözölte őt, leültette, és kedvesen kérdezgetni kezdte arról, hogy szolgál az egészsége, és mi járatban van. Amikor újra a munkájába fogott, a hölgy csendben otthagyta őt. A raktár közelében aztán megállított egy ásram-lakót „Merre találom a Szvámidzsí-t? Mikor találkozhatnék vele?”

„Szvámidzsí az irodában van. Nem onnan jön éppen?” felelte az ásram-lakó láthatólag jót mulatva a helyzeten.

Az idős hölgy könnyes szemekkel ment vissza, és leborult a Mester lábai elé.

Hasonlóképpen, a negyvenes években egy ember Tirthahalliból látogatott az ashramba. Véletlenül belebotlott a Mesterbe, és azt gondolván, hogy egy az ashrambéliek közül arra kérte őt, hogy vezesse a barátja, Sridhar szobájába. A Mester nem fedte fel a kilétét, hanem udvariasan elkísérte a látogatót Sridhar szobájához, és otthagyta.

A Mestertől távol állt mindenfajta mesterkéltség vagy felvágás. Kandiaro elöljárója, R. N. Nathani 1940 decemberében Rishikeshbe ment, hogy találkozzon vele. Iskolájában szerette volna színpadra vinni a Mester Brahmacsárja c. színművét, és azt szerette volna, ha a Mester megtanítja neki a műben szereplő dalokat. A Mester nagy örömmel többször is ellátogatott abba a szobába, ahol az elöljáró lakott, és megtanította őt a dalokra.

A Mester mindenkivel és mindenkiről tisztelettudóan beszélt. Még ha csak egy gyereket is szólított magához, akkor is így mondta „kérem, jöjjön ide”. Ehhez hasonlóan, malajziai tartózkodása alatt a gumiültetvényen dolgozó tamil napszámosokat is mindig tiszteletteljesen magázta, soha nem tegezte.

A Mester nem tett különbséget ember és állat között. Egyszer egy beteges kóbor kutya megellett az ásramban, és a kölykei, mind csontsoványan, összevissza hevertek a teraszon. A Mester arra ment el, és, a kölyköket észrevéve teljesen spontán módon, minden előre megfontoltság nélkül megjegyezte „úgy látom ezeknek a szegény páráknak nincs mit enniük.”

A Mester nem sokat adott az üres formaságokra. Senkinek nem volt szüksége ajánlólevélre ahhoz, hogy vele találkozhasson. Mindenki számára szabadon elérhető volt. Nem voltak hivatalos fogadónapjai. Mindig ő ragadta meg az alkalmat, hogy elsőként üdvözölje az embereket, és szóba elegyedjen velük, legyenek azok ismerősök vagy ismeretlenek. Malajziában a barátai így jellemezték őt „Az a fajta ember, akit ha otthagysz egy sűrű erdő közepén, egy teljesen idegen földön, akkor is feltalálja magát, és összebarátkozik a tigrisekkel, oroszlánokkal és medvékkel.”

A Mester gyakorta mélyen meghajolt egy-egy látogató előtt, még mielőtt az rászánta volna magát arra, hogy a Mester előtt meghajoljon. Számos alkalommal leborult a látogató lábaihoz, amíg az bizonytalanul latolgatta, hogy leboruljon-e a Mester lábához. Habozás nélkül lehajolt, és felsegítette a cipőjét azoknak, akiknek nehezére esett lehajolni.

icon-title2

Jógi Szvámí Sivánanada1938. elején, N.P. Kaliandasani, Kalyan hipnotizőre olvasott egy cikket, amelyben a Mester említést tett arról, hogy egy bizonyos csodaként kezelt mutatvány, nem több puszta trükknél. Mivel nagyon szerette volna megtanulni ezt a trükköt a Mestertől, Kaliandasani 1939 augusztusában Rishikeshbe ment.

A hipnotizőr később így számolt be a látogatásáról „Swamiji egyáltalán nem ismert engem. Amint beléptem a szobájába és meghajoltam előtte, ő is habozás nélkül megérintette a lábamat. Annyira meghökkentett az alázat, amellyel ez a nagy szent az üdvözlésemet viszonozta, hogy teljes egészében megfeledkeztem látogatásom céljáról. A szeméből áradó sugárzás ellenállhatatlanul kényszerített arra, hogy emelkedetten gondoljak az életre. Végül nagy nehezen azt dadogtam, hogy mantrabeavatást szeretnék kérni.”

A Mester mindig törekedett arra, hogy az embereket az anyanyelvükön üdvözölje. Fontos volt számára, hogy örömet szerezzen mindenkinek, és hogy mindenki fesztelenül érezze magát. Ezért, a tamil, angol, hindi és maláj nyelveken kívül, amelyeken folyékonyan beszélt, megtanult néhány üdvözlő szót, közmondást, verset, dalt, rímet számos más nyelven is.

A Mester mindenhol és mindenkivel otthonosan érezte magát. Az 1950-es körutazás során, egy előadást követően, Bombay-ban, amikor ő és tanítványai megpróbálták elhagyni a helyszínt, hatalmas tömegbe ütköztek, és a zűrzavarban gyorsan beültek a hozzájuk legközelebb álló autóba, félig azt remélve, hogy ezt küldték nekik. De egy-két másodperc múlva, a Mester már gyanította, hogy ez valami tévedés lesz. Ezért szóba elegyedett a sofőrrel.

„Kié ez a kocsi?”

„Ez, a Seth Ji autója, Maharaj-ji.”

„Ó! Rossz autóba szálltunk!”

„Dehogy, Swamiji, nagyon is jóba szállt; tekintse úgy, mintha az öné lenne.”

„Tudja, hová kell mennünk?”

„Ahová menni kíván, Swamiji, örömmel elviszem Önt bárhova.”

„Nem fog megharagudni a Seth, hogy csak így eltűnik az autójával?”

„Dehogy, Swamiji, épp ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy nagyon elégedett lesz velem, és az autóval is, hogy az Ön szolgálatára lehettünk.”

Innentől nem volt több kérdés. Mindenki boldog volt a dolgok ilyetén elrendeződésével, mivel órákba is beletelhetett volna, amíg a tömegen átverekedve magukat elérik a Mester számára kirendelt autót, amely, mint később megtudták, az épületen kívül parkolt.

A néhai Swami Tapovan Uttarkasiból, aki még a Swarg Ashramból ismerte a Mestert, visszaemlékszik a Mester határtalan szeretetére és szerénységére, amelyet ő úgy hívott „Sarvatma Bhava”, a szent látomás, mellyel mindenkiben Istent látta, amely látta, hogy minden élőlényt ugyanaz a Lélek hat át. „Amikor Swami Sivanandaji-re emlékszem” mondta egy születésnapi megemlékezésen „ez a tulajdonsága élénkebben él bennem, mint a tanulni vágyása, szerzői munkássága, vallási vezetőként betöltött szerepe és bármely más egyáltalán nem mindennapi tulajdonsága vagy tevékenysége.”

Közösen eltöltött idejük egy korai szakaszában a Mester egyszer odament Swami Tapovanhoz, és így szólt: „Nálam lakik egy bengáli szádhu. Az utóbbi pár napban nagyon megbetegedett. Próbálok neki egy kis tejet szerezni. Végigjártam az összes ashramot, hogy néhány decit szerezzek, de senkinek nincsen. Úgy tűnik sehol nem kaphatok csak valami boltban. Bárcsak lenne két annám.” És a Mester szomorúan elhallgatott.

Swami Tapovan maga is teljes egészében alamizsnán élt, amely rendszerint igen soványka volt, és soha nem járt hozzá tej. Pénze semmi nem volt. Mégis, valahogy sikerült szereznie négy annát, és odaadta a Mesternek, nagy-nagy kedvességét és szolgálat iránti szeretetét dicsérve. A Mester és Swami Tapovan kölcsönösen nagy tisztelettel voltak egymás iránt egész életükben.

Az utolsó éveiben ez a Sarvatma Bhava a Mester természetének részévé vált, és ez, köszönhető volt annak, hogy egész életében szorgalmasan fejlesztette magában. Például, fiatalabb éveiben rajta is érezhető volt a felső kasztbéliek büszkesége, amely nem egykönnyen múlik el az emberből. A Mester úgy próbált megszabadulni ettől a nagyon finom előítélettől, hogy állandóan meghajolt az utcaseprők és szemét elhordók előtt, és magával egyenlőként bánt velük. A kukás embert „egészségügyi tisztviselő”-nek, a borbélyt „szépészeti tisztviselő”-nek hívta. Nem nézte le még a prostituáltakat sem, akiket mint „bukott nővérek”-et emlegetett. Éveken át szándékosan csak alacsonyabb kasztbéli tanítványokat alkalmazott személyes szolgálatára, egészen addig, amíg a mélyen gyökerező előítélet legutolsó nyomai is eltűntek belőle. Ettől kezdve bármely kaszthoz tartozóban csakis Istent látta.

A Mester Istent látta a nőkben is. Nem a nemiséget, hanem Durgá Istennőt látta minden női formában megjelenni. Egy hindu ünnep alkalmával hirtelen sürgető érzés támadt benne, hogy az Isteni Anya látható megnyilvánulásait imádja. Azonnal elküldött egy ashramlakót a piacra, hogy vegyen gyümölcsöt, virágot és selymet a szertartáshoz. És kik voltak az Istennők? Az ashram iskolájának lánykái. A 3-10 éves korú gyermekeket egy sorba ültették, egy hosszú gyékényen. Elragadó látvány volt, ahogy Swamiji a teljes magasságával és terjedelmével áhítatosan leborult mindegyik kicsi lány előtt, kurkumából piros jelet festve a homlokukra, és virágot ajánlva fel nekik, imádata jeléül. Majd odaadóan körözött előttük az Arati kámfor lámpásával, és édességet szolgált fel nekik, melyet külön erre az alkalomra készíttetett. Ekképpen imádta a Mester az Isteni Anyát.

A Mester az ellenségben és a bűnözőkben is Istent látta. 1950. január 8-án, az esti Satsang alatt egy elégedetlen ashramlakó, név szerint Govindan, egy puszta baltával megpróbált három ütést mérni a Mester fejére. De az olajlámpa gyenge fényénél – akkor még nem volt bevezetve az áram az ashramba – eltévesztette a célpontot, és helyette az ajtót és a falat találta el. Csupán a balta fanyele találta el a turbánba tekert fejet. A támadót leszerelték, és kihívták a rendőrséget, de a Mester nem engedte, hogy Govindant vád alá helyezzék.

„Azt akarjátok mondani, hogy bármi is történhet anélkül, hogy mögötte ne lenne az Úr Akarata?” így érvelt. „Csakis Isten sugallatára cselekedhette Govindan mindezt. Ami a szentírásokban olvasható, hogy ‘Én vagyok a csaló fondorlatossága’, és ’tisztelet adassék a rablóvezérnek’ üres szavak lennének csupán? Nem ugyanaz a mindenütt jelenlévő Úr lakozik-e a rablóban és az útonállóban, a gyilkosban és a betörőben is? Nem, nem engedem, hogy a rendőrség vádat emeljen Govindan ellen. Az Úr megmentette az életemet, mivel úgy látszik, szolgálnom kell még ebben a testben. Folytatnom kell a szolgálatot. Ez minden üzenete számomra ennek a kis incidensnek.”

Ezt követően a Mester másnap reggel bement a rendőrőrsre, gyümölcsöt, könyvet, ruhát és egy meditációs nyakláncot víve magával. A saját kezével festett jelet kurkumából és bhasmából Govindan homlokára, majd alázatosan leborult előtte. Könyveket ajándékozott neki, melyekbe saját kézzel írta bele áldásait, majd beavatta őt az Om Namo Narayanaya mantrába. Néhány egyszerű jótanáccsal ellátva őt, a Mester hazaküldte Salembe, a szülővárosába, mellérendelve két tanítványát kísérőnek Agráig.

Február 19-én, egy levél érkezett Govindantól, melyet a Mesternek címzett, s amely tudatta vele, hogy biztonságosan hazajutott Salembe, és rendkívül hálás volt a Mesternek azért, amit tett érte. Azért imádkozott, hogy a Mester Kegyének köszönhetően elkerülhesse az élet sötét buktatóit, és magát ettől kezdve a Mester tanítványának tekintette.

A levelet elolvasva a Mester mosolyra fakadt, és így szólt Muruganandaji-hez, „Vedd fel Govindan nevét az ingyenes hírlevél címzettjei közé. Tedd be a címét a praszád nyilvántartásba is. Minden ingyenes irodalmat küldjünk el neki. Könyveket is küldök neki. Megírom neki, hogy jöjjön el újra.” Ilyen határtalanul nagy volt a Mester szíve!

A Mester megjegyezte a tanítványainak, „Az én ideálom Jayadéva. Őt kirabolták az útonállók, levágták mindkét karját, és bedobták őt egy verembe. Ám amikor az Istenek eljöttek érte égi kocsijukkal, hogy felvigyék őt a mennyekbe, addig nem volt hajlandó felszállni, amíg az útonállókat is fel nem vették. Ő az én ideálom.”

Pontosan 10 évvel később, 1960. január 8-án estefelé, egy jól megtermett fiatalembert hoztak hordágyon az ashram kórházába, akit két rendőr kísért, és kisebb tömeg vett körül. A fiatalember súlyosan megsebesült. Feldagadt arcáról mindenhonnan folyt a vér. Láthatóan eszméletlen volt. Az orvos elsősegélyben részesítette, és bekötözte a sebeit. A rendőrök eközben elmesélték, hogy a sérült orvul megtámadott és kirabolt több embert is az úton, amíg hosszas üldözés után sikerült elkapni, ám az üldözés során beleesett egy mély gödörbe, és ott törte ennyire össze magát.

Perceken belül Dilip Kumar Roy, mert ez volt a sebesült neve, egy kiállítási tárgyhoz lett hasonló. Kíváncsiskodók hada vette körül. Néhányan sajnálták, néhányan gúnyolódtak rajta és azt mondták, megérdemli amit kapott, míg megint mások számtalan megjegyzést tettek a magatehetetlen emberre.

Besötétedett. A Mester éppen az esti Satsangra igyekezett, amikor beszámoltak neki a történtekről. A Mester azonnal irányt változtatott, és a kórház felé vette útját. Odament a beteg ágyához és csendesen állt mellette, amíg a bámészkodók feszülten várták, mit fog hozzá szólni.

„Énekeljük el közösen a Maha Mrityunjaya Mantrát azért, hogy Dilip Kumar Roy mielőbb felépüljön, és visszanyerje egészségét.” A bejelentést követően a Mester énekelni kezdte a Mantrát. Hozatott egy csomag kekszet, és a betegágy melletti zsámolyra helyezte. Az ápolóknak pedig a következő instrukciót adta, „Az Úr Narayana jött el közénk ebben a formában. Reggel, adjanak neki kekszet teával vagy tejjel.” A pletykáló tanítványok mind elcsendesedtek!

A Mester Istent látta az állatokban, sőt mi több, a tárgyakban is. Mentálisan meghajolt a hangyák és szamarak előtt, a fák és folyók előtt, az égbolt, a nap és a hold előtt, a székek, asztalok, ajtófélfák és tartópillérek előtt. Beszélt hozzájuk. Újra és újra elismételte a tanítványainak „Gyakoroljátok ezt a Sadhanát és meg fogjátok látni mi történik. Végezzétek ezt néhány hónapig, és figyeljétek meg a változást magatokban. Más ember lesz belőletek, megváltoztok, Isten-emberré, Isten-látóvá váltok.”

„Először a Gangesznak ajánlom hódolatomat az ablakon keresztül, majd köszöntöm a Himaláját. Üdvözlöm az ajtót, ablakot és a komódot” mondta az elképedt Swami Krishnanandának, az ashram akkori titkárának.

A Mester egymás után idézte a szanszkrit versszakokat, melyek a hívő Hinduk által szeretett Istenségeket dicsőítették, s hozzátette, hogy ezeket akkor is hangosan mondja, amíg a dolgát végzi.

Ennek a szokásnak, miszerint Istent látta mindenben, egyenes következményeként a Mester nem tudta elviselni még egy rovar szenvedésének a látványát sem. Ha éppen a Gangeszban fürdött, és a víz tetején arra sodródott egy bogár, mely kétségbeesetten kapálózott az életért, ő azonnal a tenyerébe vette, és kivitte a partra. Az undor legkisebb jele nélkül az arcán egyszer elárulta tanítványainak, „Ha egy féreg vagy egy rovar az ürülékben harcolna az életéért, onnan is kiszedném, és megmenteném.”

A nyári hónapokban az ashramot ellepik a legyek. Egy egészségügyi ellenőr rovarirtót javasolt. „Swamiji, ez majd megöli a legyeket.”

A Mester csöndes megfontolással nézett rá. Az ellenőr nagy lelkesedéssel megismételte a javaslatát. Ezúttal a Mester titokzatosan rámosolygott, és megszólalt „Ellenőr úr, olyan rovarirtóra lenne szükség, amely megakadályozza, a legyeket abban, hogy ide jöjjenek, nem pedig megöli őket.

Amint a egy nap a Mester az irodából éppen visszatérőben volt a szobájába, nagy, fekete hangyák serege masírozott át éppen előtte az ösvényen. Megpróbált továbbmenni úgy, hogy ne kelljen rájuk lépnie. Amikor ez lehetetlennek bizonyult, visszafordult, és egy másik úton, kerülővel közelítette meg a szobáját.

Egy este a Kirtan alatt a Mester meglátta, amint az egyik látogató agyonnyomott egy skorpiót az elemlámpája nyelével. A Kirtan után odament hozzá, és megkérdezte, miért ölte meg a szegény teremtményt.

„Mert megcsípi az embereket.” válaszolta a látogató.

A Mester ezzel vágott vissza neki „Azzal, hogy megöltél egy skorpiót, szerinted megmentetted az embereket a skorpiók csípéseitől, amelyekből millió és millió létezik a világon? Csak néhány másodpercre volt szükséged ahhoz, hogy ezt a teremtményt megöld, de vissza tudod-e adni az életét? Ha nem tudsz életet adni a halottnak, akkor milyen jogon veszed el azt az élőtől? Te vagy a legmérgesebb skorpió. A skorpiónak csak a farkában van méreg, de neked az egész tested át van itatódva méreggel, teli vagy gyűlölettel, haraggal, büszkeséggel és más gonosz tulajdonságokkal. Téged kellene most agyonnyomni!” A látogató elképedve hallgatta, és ígéretet tett a Mesternek, hogy soha többé nem öl meg egyetlen élőlényt sem.

1948. október 4-e volt. „Milyen szép kis pavilon! Meditációra szolgál?” kérdezte egy látogató a Mester lakhelye felé közelítve, amely mögött a folyóparton egy kunyhó állt.

„Nem, nem, ez a kunyhó nem arra van, amire Ön gondol. Jöjjön, elmagyarázom” mondta a Mester, és odavezette a látogatót. És mi volt benne? Egy öreg, girhes bika, amint éppen döglődött.

„Istenem!” kiáltott fel önkéntelenül a látogató.

„Úgy, ahogy mondja” tette hozzá a Mester “Ez itt valóban az Ön Istene. Látja-e, hogy Isten ott lakozik ebben a szerencsétlen állatban is?”

Két ashramlakó volt kirendelve a bika gondozására. Estére, minden gondoskodás ellenére, a szegény pára kilehelte a lelkét, és a Mester utasítására földi maradványait visszaadták a Gangesz anyának, mialatt mindenki a Mahamantrát énekelte.

Egy döglődő bika, egy kóbor kutya fekéllyel a fején, vagy egy varjú, melyet előzőleg egy szamár próbált szétmarcangolni – a Mester kész volt segíteni mindegyiken, és azonnal részvéttel telt meg irántuk. Egyetlen teremtmény sem lehetett olyan alacsony rendű, hogy ne érdemelje meg a figyelmét.

1949-ben, a szekrényt kinyitva, a Mester személyes szolgálatát ellátó tanítvány egy patkány rágta lepedőt talált, a lepedőben pedig négy újszülött patkánykölyköt. Alig nyílhatott még ki a szemük. A Mesterhez vitte őket. Amikor a Mester meglátta a patkánykölyköket, a szívét részvét árasztotta el. Nagyon fájlalta, hogy meg lettek zavarva. Megkérte a tanítványt, hogy azonnal tegye vissza őket ugyanoda és ugyanúgy, nehogy az anyjuk kétségbeessen, ha nem találja őket. Ez meg is történt. Ám egy vagy két nap múltán az anyapatkányt megölte egy macska. Nem sokkal ezután a kölykök is elpusztultak. Amikor a Mester látta a döglött patkányokat nagyfokú szomorúságot érzett, és jó darabig énekelte a Mahamantrát a patkányok eltávozott lelkének üdvéért. A szolgálatát ellátó tanítvány szintén vele énekelt.

A Mester cukrot szórt a hangyáknak, rizsszemeket a madaraknak, borsóval etette a majmokat, és kenyérrel a halakat. A madaraknak vízzel teli edények voltak kirakva. „Ez kifejleszti az irgalmat és kozmikus szeretetet” mondta. „Megpuhítja a kőkemény szívet, és belénk neveli az egység érzését, az Advaitát. Senki nem reménykedhet az Advaita elérésében, amíg nem végez ilyen szolgálatot. Csupán a Védánta írások tanulmányozása gyakorlás nélkül önmagában abszolút haszontalan.”

1955-ben, egy forró napon történt. „Had igyon” csattant fel hirtelen a Mester hangja, amint az egyik ashrambéli szerzetes megpróbált elzavarni egy szamarat az agyagedénytől, amely az iroda mellett állt, és ivásra szolgált. A szerzetes, egy kővel a kezében, megállt; ezalatt a szamár szomját oltotta az edényből.

„Nem ítélheted meg egy ember szívét az alapján, hogy mekkora adományt ad, vagy milyen nagy kórházat építtet” folytatta a Mester. „Az ilyen apró dolgokra kell odafigyelni. Ha vizet hoztál a Gangeszből és egy szamár beleiszik, mi az első reakciód? Mi a legelső impulzus? Ez dönti el, hogy szent ember vagy-e vagy sem.”

Ha a Mester ennyi figyelemmel és részvéttel volt az állatok iránt, természetesen nem kevésbé volt figyelmes az emberekkel sem. Minden szava és mozdulata tükrözte mély, kimondatlan szeretetét és törődését a szenvedők felé.

„Számomra a világ olyan, mint egy tűzlabda.” írta egyszer. „Számomra az egész világ olyan, mintha egy nagy kemence volna, amelyben minden élőlény lassan megsüttetik.”

Egy gyűlésen az India-Sri Lanka körút során, a Mester ismételten felhívta a hallgatóság figyelmét az emberi szenvedés jelentős méreteire. Az emberi szenvedés e gondolata, és a szükség, hogy a szenvedésen enyhítsen, minden figyelmét lekötötte.

Különös figyelemmel volt, természetesen, a tanítványai iránt, akár a közelében éltek, akár távol tőle, elég, ha támogatásért fordultak hozzá. Sokan voltak, mindenki a maga egyéni problémájával.

Volt aki munkát keresett. Valaki a lányát szerette volna férjhez adni. Egy harmadik megbukott a vizsgákon, és ezért össze volt törve. A negyedik egy komolyabb műtét előtt állt, és szerette volna, ha a Mester imádkozik érte. Az ötödik szeretett volna megnyerni egy hosszú ideje húzódó ingatlan pert. Van aki az egyetlen gyerekét vesztette el, és majdnem beleőrült a fájdalomba.

A haláltól, betegségtől, szegénységtől, lelki gyötrelmektől – szenvedő, háborgó, küszködő – megviselt emberiség fordult a Mesterhez vigaszért és segítségért, aki maga mindig nyugodt és derűs volt, aki kiapadhatatlan óceánja volt a szeretetnek és részvétnek csakúgy, mint az alázatnak és legmagasabb rendű bölcsességnek. Nagyon sokan keresték fel őt személyesen; és még annál is többen írtak neki a saját lakhelyükről. A Mester mindnyájukat különféle módon segítséggel és útmutatásokkal látta el.

Egy hölgy Dél-Afrikából jött, és tisztelettel meghajolt. A Mester a hogyléte iránt érdeklődött. A hölgy sírni kezdett. A fiát elvesztette egy balesetben.

„Nem kell sírnod. Ezek itt mindnyájan a te fiaid és lányaid.” biztosította őt a Mester. A hölgy azonnal vigaszt érzett.

Egy fiatal nő, az öngyilkosság szélén, sírva jött el hozzá. Nem volt férjnél, de már gyermeket várt. A Mester nem kezdett erkölcsi prédikációba, hanem elhelyezte őt egy szobában, és megkért egy idősebb asszonyt, hogy gondoskodjon róla. Amikor a nem kívánt gyerek a maga idejében világra jött, a Mester egy gyermektelen házaspár gondjaira bízta, akik már régóta levelezésben álltak vele egyetlen bánatuk miatt.

A Mester minden alkalmat megragadott arra, hogy az emberek szolgálatára lehessen. Egész apró dolgokban megmutatkozott ez az olthatatlan vágya a szolgálatra. Az egyik esti satsangon egy kisgyerek felemelkedett az anyja öléből és a férfiak csoportja felé kezdett totyogni. A Mester azonnal kitalálta a gyermek szándékát, és elemlámpájával úgy világított, hogy a kisbaba könnyen megtalálhassa az apját.

Hosszú orvosi gyakorlatának köszönhetően a Mester időnként felfedezte a látogatóknak olyan lappangó betegségeit, amikről maguknak sejtelmük sem volt. Még időben érkező jó tanácsa, sok ember esetében előzte meg a későbbi, nagyobb bajt.

A Mester jelszava az önzetlen szolgálatról az volt, hogy a szolgálat megtalálja azt, aki szomjazza. Így, az észak-indiai Sankirtan körút során, a napi program befejeztével a Mester soha nem mulasztotta el bejelenteni az emelvényről, hogy mindazok, akiknek orvosi segítségre volt szükségük, jelentkezzenek nála ingyenes ellátásra.

A Swarg Ashramban töltött napok óta a Mesternek az volt a szokása, hogy bárhová ment, három táskát vitt magával. Az egyikben spirituális irodalom volt, a másikban gyümölcs és édesség, a harmadikban pedig gyógyszerek és olyan hasznos dolgok, mint gyertya, gyufásdoboz, olló, tű és cérna, stb.

Egyszer az autó, amelyben a Mester utazott egy főúton leállt. Éjszaka volt, és a sofőrnek fényre lett volna szüksége ahhoz, hogy megnézze mi a baj a motorral. A Mester kinyitotta az egyik táskát, és azonnal előhúzott belőle egy gyertyát és gyufát.

icon-title2

Gyógyító jógi: Szvámí SivánandaA Mester gyönyörűségét lelte abban, ha személyesen szolgálhatott. Ha valaki egy forró napon látogatta meg, gyakran maga legyezte, és kínálta hűsítővel az illetőt. Volt, amikor egy beteg vagy idős ember feje fölé ő tartotta az esernyőt. Más alkalmakkor sietve lehajolt, hogy segítsen kikötni az elhízott vagy öreg emberek cipőfűzőjét, ha azoknak nehezére esett a hajlás. Számára semmilyen szolgálat nem volt alantas; minden szolgálat szent volt.

Amikor Őfelsége a mysore-i Maharáni 1949-ben ellátogatott az ashramba, a tanítványok székeket és padokat helyeztek el a Gyémánt Jubileum Csarnoka mellett, ám a puritán Maharáni azt mondta, hogy szívesebben ül a puszta földre. Amint ezt kijelentette, a Mester azonnal lehajolt, hogy elsöpörje a köveket és kavicsokat, és helyet csináljon Őfelségének.

A Maharáni tiltakozni kezdett, „Swamiji, kérem ne fáradjon ezzel.”

A Mester pedig gyorsan ezt válaszolta rá, „Nem, nem, én kérem Önt, hogy hagyjuk a formaságokat – tekintsen úgy, mint a saját fiát!” „Mi a kötelességem?” tette fel magának folytonosan a kérdést a Mester, „nem az-e, hogy kitaláljam mások gondolatát?”

Egyszer egy kötélből font alkalmatossággal, a fején vitte Sadhu Leik-et, egy európai Sannyasint Rishikeshbe, a Punjab Sindh Kshettar Kórházig, ahol elintézte, hogy felvegyék. Egy más alkalommal egy szerzetesnő ájultan összeesett. A Mester a hátára vette, és úgy vitte el a kórházba.

Megint egy másik alkalommal a Mester Ganga Sagar-ba ment. A felkorbácsolt vízen vészjóslón hánykolódott a komp csónakja. Míg minden zarándok valahogy felügyeskedte magát a csónakból a gőzösre, egy idős asszony, a Mester csoportjának tagjai közül, majd eszét vesztette a félelemtől. Ám ugyanakkor túlságosan is teli volt női szégyenlősséggel ahhoz, hogy elfogadja a Mester segítségét. A Mester azonnal észrevette rajta ezt a vívódást, és nem pazarolt időt a vitára. A következő pillanatban a tiltakozó asszony csak azt vette észre, hogy valaki gyengéden és tiszteletteljesen felemeli őt a magasba, majd biztonságban talajt ér a gőzös fedélzetén, ahol szégyenlősen próbálta csendre inteni a lányait, akik tiszta szívvel nevettek a Mester hathatós módszerén!

S míg vészhelyzetben nem habozott ilyen módszerekhez folyamodni, a Mester nem győzte hangoztatni követőinek, hogy mindenkor legyenek egyformán illemtudóak, tapintatosak és udvariasak.

„Mindig legyetek tekintettel mások érzelmeire” mondogatta nekik. „Soha ne legyetek udvariatlanok vagy durvák a szolgálat nevében.”

Hogy mennyire nagy fontosságot tulajdonított a Mester Isten gyermekei szolgálatának, azt jól mutatja egy apró véletlen. 1949. november 25-én este, R. Anantakrishnan Sastri, egy neves Orientalista a Gangesz szertartásos imádását tervezte a folyónak azon a szakaszán, ahol az ashram állt. Ezt a részt szépen letakarították, és az ashram lakók valamint a látogatók kényelmesen elhelyezkedtek a tiszta lépcsőkön. A Mester is jelen volt az eseményen. Sastriji és felesége elkezdték a szertartást. A Mester egy darabig figyelmesen nézte, majd megjegyezte „Ha valaki egy éven át minden nap, ilyen szertartásosan imádja a Gangeszt, az annyi, mintha egy hétig odaadóan ápol egy tífuszos beteget – a ruháit mossa, az ágytálat takarítja neki. Ez a fajta szolgálat azonnal megtisztítja a szívet és belső megvilágosodást eredményez.”

Majd némi gondolkodás után hozzátette, „A nővérek ugyan a betegeket ápolják a kórházakban, de ez sajnos nem jár belső megtisztulással, mert nincs meg hozzá a megfelelő belső hozzáállásuk.”

A Mester ekkor észrevette, hogy az ashram néhány lakója is csatlakozott a Ganga Pujá-hoz, és bael leveleket ajánlottak fel a szent folyónak.

„Mindegyik ember csak a saját bael leveleit áldozza a folyónak. Milyen nagyszerű lenne, ha csak egyetlenegy is közülük azzal a gondolattal végezné a szertartást, hogy egyedül Ő végzi az áldozatot minden kézen keresztül! Mennyivel hatásosabb lenne az egész szertartás!” jegyezte meg.

Az egyik leghatékonyabb módszer, amellyel a Mester az embereket szolgálta az volt, hogy imádkozott értük. Mélyen hitt abban, hogy gyógyítani lehet az imádsággal csakúgy, mint az Úr Nevének kiejtésével. Ezt a módszert Név-terápiának nevezte el.

Ha észrevett egy beteg embert, olvasott egy gyászjelentést, ha szembe találta magát egy sánta kutyával vagy egy eltaposott hangyával, a Mester együttérző szívvel elmormolt egy imát. Az ashramban rendszeresen tartott Kirtant vagy közös imádkozást egy-egy hívőért, akinek születésnapja volt, vagy megbetegedett, vagy sikert szeretett volna elérni valamely vállalkozásában. Miután az Úr segítségét kérte a megjelölt vállalkozáshoz, a Mester soha nem mulasztott el elmondani egy imát a szóban forgó személy általános jólétéért.

„Az Úr áldja meg Srí … egészséggel, hosszú élettel, békével, boldogsággal és bőséggel, egészséggel, hosszú élettel, békével, boldogsággal és halhatatlansággal.”

Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy miután a mester felsorolta azon személyek nevét, akikért aznap a közös imádság elhangzott, soha nem felejtette el hozzá tenni a végén „és az egész világért.”

A Mester arra kérte a tanítványait, hogy mindig imádkozzanak az egész világ jólétéért, majd nagyon kedvesen hozzátette “hiszen ti magatok is részei vagytok a világnak”.

Az a gyengéd szeretet, amelyet az egész emberiség iránt érzett szintén megmutatkozott a következő kijelentésében “megmártózom a Gangeszban mindazok nevében, akik arra vágynak, hogy bárcsak e szent folyóban egyszer megfürödhetnének.”

icon-title2

Jóga-Szigetek - Sivánanda mesterSzintén a Mester szokásai közé tartozott, hogy lefekvés előtt elmondott egy imát számos egyénért, akiknek nevét egy különálló listán vezette, amelyet időnként átírt. Az egyik hívő valamely betegségben szenvedett, a másikat mentális félelmek gyötörték, a harmadik az üzletét fenyegető csődtől félt. A Mester ezekért a szenvedőkért imádkozott. Ez volt az ő módszere a mások iránti szeretet gyakorlásának.

Ha bármikor katasztrófa történt, vagy katasztrófa fenyegetett, mint éhínség, árvíz, háború, vasúti szerencsétlenség vagy földrengés, a világ bármely táján, a Mester közös imádságot szervezett.

1946 november első hetében történt. Pattanásig feszült volt a hangulat Észak-India több államában. Számtalan rémhír keringett arról, hogy muszlimok Rishikeshbe tartanak, hogy megöljék a hindu szádhukat. A Mester összehívta az ashramban lakókat, és mindenkit arra kért, hogy végezzen dzsapát az Om Namah Sivaya mantrával, és öt kör végeztével mutasson be tűzáldozatot annak érdekében, hogy a hindu-muszlim egység újra helyreálljon. Mielőtt a dzsapa befejeződött volna, hírek érkeztek arról, hogy helyreállt a rend Bengálban és Biharban, és a két közösség kapcsolatai újra visszatértek a normál mederbe.

A Mester együttérzése nem korlátozódott pusztán a földi-síkon létezőkre. 1949. január 13-án a következő javaslattal állt az ashram lakói elé „Mostantól kezdve minden hónap első napja a ‘Mindenlelkek Napja’ lesz. Különleges imát mondunk minden eltávozott lélek üdvéért. Ebben a mai modern, anyagias világban, a Dharma már régóta érvényét vesztette. Indiában is elterjedt sok olyan vallás, amely elítéle az ősök imádatát. Az eltávozott lelkek emiatt rendkívül szomorúak. Hozzánk kiáltanak segítségért. És mi így segítünk nekik.”

A Mester így folytatta “A program úgy fog kinézni, hogy reggel ételt ajánlunk fel az eltávozott lelkeknek. A templomban speciális szertartás lesz bemutatva. Ételt osztunk a szegényeknek és szádhuknak. Az este folyamán különleges szertartást tartunk a Gangesznál, amelynek során gyertyákat engedünk a folyó vizére az eltávozott lelkek nevében. A templomot kivilágítjuk.”

Az egyik ashram lakó elfintorodott „Újabb kiadások.”

„Ha a pénz miatt aggódsz” mondta neki a Mester “az majd jön magától. Ha az ősök elégedettek, akkor arra ösztönzik majd a leszármazottaikat, hogy támogassák a Társaságot. Ha az idős emberek meghallják majd ezt, akkor végrendeletükbe beleveszik a Társaságot. Fő, hogy a szándékaink tiszták legyenek; törekednünk kell arra, hogy mindenkit önzetlen szeretettel szolgáljunk. És akkor Isten majd gondoskodik rólunk.”

A Mester fékezhetetlenül és spontán adakozott. Ahogy nagylelkűen adott magából másoknak, ugyanúgy, számtalan más dolgot is adott. Virágot, pénzt, ennivalót, ruhát, könyveket – bármilyen ajándékot hoztak neki a hívei – azt továbbadta másoknak. A Mester olyan volt, mint egy begyűjtő és újraelosztó központ. Mindig tudta, kinek mire van éppen szüksége, és mindig a megfelelő dologgal lepte meg az embert.

A Mester mindig úgy adott, hogy az a megajándékozott számára ne legyen zavarba ejtő. Egyszer egy kimerült ember fordult hozzá a következő kéréssel „Swamiji, szegény szádhu vagyok. Szükségem lenne egy takaróra. A hideg szél minden csontomat megdermeszti.”

A Mester erre így felelt, „Achcha Maharaj, kérem, énekeljen el egy Kirtant. Önnek olyan szép a hangja.”

A szádhu énekelni kezdte, hogy “Ram, Ram, Ram” vagy „Radhe Shyam”. Néhány perc múlva a Mester a kezébe nyomott tíz rúpiát ezzel “nagyon szép volt a kirtan, hálásan köszönöm”. Így a pénznek már nem volt többé alamizsna színezete, hanem egy olyan szívből jövő adományé, mellyel a Mester a háláját fejezte ki. Ami azonban a pénznél is többet számított, az a szív volt. A Mester szíve határtalanul nagy volt.

Egy rövid példa: A harmincas években, amikor a Mester éppen csak letelepedett az Ananda Kutir-ban és maga is élelmiszer segélyen élt – mely főként rotiból és rizsből állt – felkereste őt Délről egy erdőőr. Az erdőőr nem volt hozzászokva a sovány koszthoz, ezért a Mester és minden tanítványa átengedték neki a rizsadagjukat. Miután az összeset megette, a vendég még mindig éhes volt. A Mester bement a dzsungelba, és kezében néhány nagy darab bael gyümölccsel tért vissza. Az erdőőr nem volt hajlandó megenni a gyümölcsöt. Azt mondta, semmi íze nincsen. A Mester megingathatatlanul cukorért ment a konyhába és, miután megkérte a vendéget, hogy kóstolja meg a gyümölcsöt cukrozva, egy Tamil közmondást idézett: „Megcukrozva még a gyapot is ehetővé válik.”

1950-ben, Dehra Dun-ban tett látogatása során a Mester belépett az egyik iskola tanári szobájába. Meglátva az asztalon egy paksamétát, megkérdezte az egyik tanártól “Mik azok ott? Bizonyítványok? Ön is részt vesz a tanulók dolgozatainak javításában?”

„Igen, Swamiji,” felelte a hölgy.

„Legyen jóindulatú” javasolta a Mester. „Adjon olyan jegyeket, hogy minél több tanítvány megfeleljen a vizsgán. Minden férfiban és nőben ott rejlik a tudás. Még a legbölcsebb embereknél is néha beköszönt egy rövidzárlat, a tanulók pedig gyakran nem találják a megfelelő szavakat. A lámpaláz, a vizsgaláz, a feleléstől való izgalom gyakran leblokkolja az ember elméjét, és még olyan kérdésekre sem tud válaszolni, amiket egyébként nagyon jól tud.” Már megint az a nagy szíve!

Ha a nagylelkűség volt a Mester személyiségének egyik fémjele, akkor a másik mindenképpen az önállóság. Hitt a nehézségek és megpróbáltatások jellemformáló erejében. Soha nem bízott olyan munkát másra, amit maga is meg tudott csinálni. Körutazása során, amint kilépett a vonatból, az emberek virágfüzérekkel várták. Ám ő még mielőtt egy kuli vagy a tanítványai segíthettek volna neki, fejére vette a csomagját, és így hagyta el az állomást.

„Csak magadra támaszkodj” mondogatta. “Légy alázatos. Ne engedd, hogy a guruság felfuvalkodottá tegyen.”

Guruság? A Mester esetében erről szó sem lehetett. Nagyon ellenére volt. 1944-ben a Guru Purnima ünnepen a hívők összegyűltek az ashramban, hogy a Guru hagyományos imádatát végezzék. A Mester vonakodott. Valahogy sikerült megszöknie, és szaporán a vendégházba sietett, amely nem messze volt. De a hívők ott is rátaláltak. A Mester ekkor a közeli Ram Ashram felé vette az útját. A csoport ment utána. Ekkor visszafordította a lépteit a vendégház felé. Itt a követői a szó szoros értelmében megostromolták. Tehetetlenül megadta magát, hátával az egyik falnak támaszkodva, szemei zavartan csillogtak, majd tiszta tekintettel elnézett a távolba, amíg követői virágot és gyümölcsöt felajánlva imádták őt.

icon-title2

Szatszang Szvámí Sivánandával, a nagy jógivalEgy másik alkalommal a Mester Arany Jubileumának évfordulóján több száz követője gyűlt össze az ashramban, és tette meg felajánlását neki, míg a levegőt betöltötte a „Sivananda Maharaj Ji Ki – Jay!” kiáltás.

Ekkor a Mester megdorgálta őket “Ne legyetek érzelgősek semmiben, még az Úrhoz szóló imáitokban sem. Mindig legyen teljes uralmatok az érzéseitek és érzelmeitek felett. Az Önvaló üdvössége nem tud teljességében megnyilvánulni addig, amíg táncoltok és kiabáltok.”

A Mesterben a Guruság büszkeségének a szikrája sem volt meg. „Öröm,Üdvösség, Halhatatlanság” c. könyvében tesz egy figyelemre méltó megjegyzést „Szomjazó tanítvány vagyok magam is, nem pedig tanítómester, Isten csinált belőlem tanítómestert, meg a tanítványok.”

A Mester maga mindenkit a Gurujának tekintett. Akitől csak lehetett, megpróbált tanulni valamit, legyen az bármilyen apróság. Gyakran nyíltan kijelentette hogy a saját tanítványai az ő Gurujai. „Nagyon sok leckét megtanultam tőlük” mondogatta.

A Jóga-Védánta előadások alatt az ashramban, a Mester a leggyermetegebb lelkek előadásait is végighallgatta. Gyakran kérdőre vont egy-egy bóbiskoló tanítványt, „Lejegyzetelted azokat a fontos dolgokat, amik az előadás alatt elhangzottak?”

A tanítvány lehet, hogy nem jegyzetelt, de a Mester mindig. Amikor visszatért a szobájába, elmélyedt azokban a gondolatokban, amelyeket az előadás során ily módon lejegyzett. Ez mindig további emelkedett gondolatokat eredményezett. Ezek végül egy cikkben vagy bekezdésben összefoglalta, majd a megosztotta a világgal valamelyik könyvében vagy újságjában.

A tapasztalat volt a Mester legnagyobb tanítója. Minden tapasztalatból, amelyen ő maga keresztülment, vagy másokat látott keresztülmenni, levont valamilyen tanulságot. Például fiatalkorában egyszer végignézte, amint egy egész bazárnyi üzlet hamuvá égett, mert a boltoknak szalmából volt a tetejük. Soha nem felejtette el ezt az élményt. Ezután bárkit inkább a szabad ég alatt hagyott aludni, minthogy egy szalmatetős kunyhóban helyezzen el.

Hasonlóképpen, vándorló szerzetes napjaiban a Mester megtapasztalta az éhséget, szomjúságot és nélkülözést. Tudta mit jelentenek, ezért amikor már egy nagy intézmény élén állt számos követővel, akkor is habozás nélkül az éhezők és elesettek segítségére sietett anélkül, hogy azoknak kérniük kellett volna.

Amellett, hogy a Mester mindenkit és minden tapasztalatot a tanítómesterének tartott, különleges tisztelettel övezte a valódi Gurukat. Az ashramban tartott zeneórák után érdeklődve egyszer így szólt a tanítványaihoz „Üdvözöljétek zenetanárotokat összetett kézzel és az Om Namo Narayanayával. Tisztelnetek kell őt, aki a művészet szeretetére tanít benneteket. Csakis ekkor hozhat eredményt a tanulás.”

A diákok mentegetődzni kezdtek, „Igen Swamiji, így teszünk majd, de néha sajnos elfelejtjük.”

„Nem, nem szabad elfelejtenetek” mondta a Mester, és elgondolkodva hozzátette „Tudjátok, én csak néhány órát töltöttem Swami Viswanandaji-val, még mindennap megemlékezem róla, reggeli imáimban. Nem feledkezem meg Swami Vishnudevanandáról sem, aki a beavatási szertartást végezte el nekem. Ez rendkívül fontos, mert a felszabadulás utáni erős vágy szikrája csak így lobbanhat erős lángra bennünk.”

És a Mester belemerült gyermekkori emlékeinek felelevenítésébe. „Egyszer vívni tanultam egy érinthetetlentől.” emlékezett vissza. „Mindössze néhány napig. Bár ő érinthetetlen volt, én mégis minden nap kókuszt és bételt vittem neki. A Guru az mindig Guru, bármely kaszthoz vagy hithez tartozzon.”

Az odaadás mélyen gyökerezett a Mesterben, legyen az a Guru iránt, vagy a személyes Istensége iránt, vagy szent emberek vagy helyek iránt. Soha nem kezdett úgy az ebédjéhez, hogy előtte ne imádkozott volna egy kis oltár előtt, mely a szobájában állt. Ehhez az egy dologhoz, szigorúan egyedül kívánt maradni. Csak egyetlenegyszer volt alkalma a személyes szolgálatát végző tanítványnak megpillantania, amint a Mester teljes odaadással a földre borulva feküdt az Istenség előtt! Ám ez a leborulás, és az utána következő imádás nem volt gépies. A Mester számára az Istenség valósabb volt, mint a világon bármely más dolog.

Az egyik Sivaratri éjszakán, amikor a Mester az ashram szentélyébe ment imádkozni, Swami Venkateshananda közelről figyelhette őt. Bevallása szerint ekkor tanulta meg mi a különbség az igazi imádság és a szertartásos imádás között. Venkateshananda élénk részletekkel írta le, amit látott:

„Csendesen szemlélődtem. Alig találtam olyan arcot, amelyen igazi, élő hit tükröződött volna. Volt aki bael leveleket szórt a Lingam elé; volt aki félig álmosan egy-két levelet a Lingamra hagyott esni; és néhány istenfélő hívő ezt a szertartást úgy végezte, mint vallásos kötelességét. Számukra a Siva Lingam egy darab kő volt, ami valahogyan Istent jelképezte, de maguk sem voltak tisztában azzal, hogy miként. Utolsóként jött a Mester a kezében szintén bael levelekkel. Arca földöntúli fényt árasztott. Néhány levelet a Szent Bika, Nandikeshwara lábai elé szórt jelképesen engedélyt kérve arra, hogy az Urat imádhassa. Ahogy a Lingamot nézte, mielőtt a kezében tartott bael leveleket felajánlotta volna, nem imádkozott, és nem is énekelt semmilyen himnuszt vagy mantrát. A szemeivel beszélt a Lingamhoz. Számára ez maga az élő Jelenvaló volt. Milyen a barátaid arckifejezése, amikor meglátnak téged? Ugyanezzel az arckifejezéssel ajánlotta fel a Mester is a bael leveleket az Úrnak – olyan gyengéden, hogy még a puha levelek se sérthessék meg Őt.

„De még egy ennél nagyobb is meglepetést tartogatott. Egy szempillantás alatt, anélkül, hogy bárki észrevette volna, megfordult, és néhány levelet azokra fújt, akik körülötte az imádságot végezték. A Mester őket is imádta; mindenkiben egyformán az Urat látta. Ennek a szertartásnak az a lényege, hogy láthatatlanul kell elvégezni, különben egyszerű előadássá üresedik.”

icon-title2

Gurudév Szvámí Sivánanda tanítványával Szvámí RádhávalAz embereket mindig meglepte a Mesternek az az egyedülálló odaadása, amelyet a szent helyeken, vagy az élő szentek iránt tanúsított. Ez a tulajdonsága akkor is előtérbe került, amikor külső látogatókat fogadtak az ashramban, és színpadra állítottak egy-egy jelenetet valamely szent írásműből.

Egyszerűség, szolgálatkészség, együttérzés, kozmikus szeretet, fékezhetetlen bőkezűség, mély odaadás – ez csupán néhány, azon tulajdonságok közül, melyek Sivananda összetett személyiségét a legjobban jellemezték. Hozzá tartozott még a félelem teljes hiánya, a derű, az alázat, a bölcsesség. Az alkalomtól függően hol az egyik, hol a másik került előtérbe a Mester fenti tulajdonságaiból. Amikor a tanítványai szertartásosan imádták, magába mélyedve ült, és tekintetéből derűs nyugalom áradt. Amikor a Mester kedves tanítványaival beszélgetett, úgy beszélt velük, mint egy szerető anya. Amikor nyilvános előadást tartott, ajkait bölcs szavak hagyták el, és intő ujja gyakran felemelkedett, hogy figyelmeztesse a hallgatóságot az érzéki örömök hajszolásának veszélyes következményeire. Amikor beavatást végzett a Szanyjásza rendbe, az újdonsült szerzeteseknek az áhítat és tisztelet fontosságát hangsúlyozta. Amikor ártatlanul tréfálkozott a vendégeivel, csak úgy bugyogott belőle a jókedv és a humor.

A Mesterben, mindezen tulajdonságok és jellemzők alatt ott rejlett mélyen a lemondás szellemisége. Egy nap, amikor látta, hogy egy Szávitrí Asopa nevű tanítványa egy különlegesen jól sikerült portrét nézeget őróla, maga jegyezte meg, “Csak akkor tud így ülni valaki, ha gyakorolja a lemondást”. A lemondás volt a Mester személyiségének kulcsa. Ez volt a leglényegibb kifejezője. Mindent egybevetve, igazi Szanyjászin volt.

Sharada, egyike a Mester életrajzi íróinak, szépen összefoglalta ezt: „Az ő arca, a lemondásé” írja, „és ha megértjük ezt az arcot, akkor megértjük a hinduizmust.”

De a Mester számára a lemondás nem szakadt ruhát és ápolatlan hajat jelentett. Nagyon nagy gondot fordított a tisztálkodásra, és személyes példájával felhívta a figyelmet arra, hogy egy szanyjászin öltözéke sem lehet szeméremsértő. Számára a lemondás az ego-ról való lemondást jelentette, az „én” és az „enyém” fogalmairól való lemondást. A kötödés elhagyását jelentette. Az igazi lemondás az elmében jön létre.

E szemszögből nézve tehát a lemondás nem foglalja magában a fizikai test sanyargatását. Épp ellenkezőleg, a Mester mindent megtett azért, hogy testének egészségét megőrizze annak érdekében, hogy minél tovább szolgálhassa vele Isten gyermekeit. Küldetésének korai éveiben esténként hosszú sétákat tett. A téli hónapokban tollaslabdázott az ashram területén. Amikor a munkája megszaporodott, nem jutott már ideje ezekre. Így vett egy teniszlabdát és egy teniszütőt, és bármikor, ha pihenésre volt szüksége, néhány percig a falnak ütögette a labdát. E néhány perces felfrissülés után a Mester újra kész volt órákon át keményen dolgozni. Idősebb korában az ágyon végzett néhány egyszerűbb gyakorlatot. Soha nem mulasztotta el az ászanák és a pranayama gyakorlását. E gyakorlatoknak köszönhetően mindig megfelelő állapotban volt a kemény munkához.

„Az önsanyargatás nem vezet el a megvilágosodáshoz. Szükséges hozzá a szenvedélyek elhagyása és az elme fegyelmezése is.” írja a Mester. “Ugyanúgy mintha a hangyabolyra ráütünk, még nem öljük meg az alatta fekvő kígyót, semmilyen fizikai sanyargatás nem képes megölni az elmét.”

Szanyjászin létére a Mester megőrizte a szép dolgok iránti rajongását. Rendkívüli módon tudott értékelni egy német táskát, egy ízléses kávéskészletet, egy finom anyagból készült kabátot, vagy ruhadarabot, vagy egy ízletes ételt. Benne az ember nem a világ cinikus megtagadását látta, hanem annak elfogadását, mint Isten megnyilvánulásáét.

Ez egy nagyon figyelemre méltó jellegzetessége volt a Mester személyiségének. Mialatt képes volt ellenállni bármely érzéki kísértésnek, ugyanakkor élvezni is képes volt őket anélkül, hogy az ezek iránti kötődés kialakult volna benne.

A tanítványai egyszer titokban elvitték őt egy moziba Dehra Dun-ban. Amikor az autó megállt a mozi előtt, két tanítványa kinyitotta az ajtót, és virágfüzérrel köszöntve őt így szóltak: „Swamiji, Chaitanya Mahaprabhu szeretne találkozni Önnel, akit a saját reinkarnációjának tekint.”

Akárcsak a Mester, Chaitanya Mahaprabhu (1486-1553), a híres bengáli Vaisnava szent is széltében hosszában népszerűsítette a Kirtant és Bhakti Jógát. E közös tulajdonságuknak köszönhetően, a Mester néhány tanítványa úgy gondolta, hogy ő Chaitanya megtestesülése. A dehra dun-i moziban e szent életéről szóló filmet vetítettek.

Egyetlen tiltakozó szó nélkül a Mester bement, és végignézte a filmet. Ám amikor az autó Dehra Dun városából visszafelé tartott Rishikeshbe az éjszakai úton, a Mester jelentőségteljesen megjegyezte „Milyen nyugodtak és csendesek az utak ebben az órában!” Így fejezte ki finoman a csend iránti szeretetét.

Egyik nap egy látogatóval beszélgetve, a Mester megmutatta neki a jegyzettömbjeit, tollait és óráit. „Az emberek azt gondolják, mi szüksége lehet egy szanyjászinnak ezekre a tárgyakra?” mondta, játékosan megrázva egy hívócsengőt. „De nekem nincsenek ilyen fenntartásaim. A szolgálat a fontos. Dolgozni, dolgozni és dolgozni az emberiség jólétéért. Tartsd az eszközöket – a testet és az elmét – fitt és egészséges állapotban a munkához. Én egy különös szanyjászin vagyok. Szeretek szolgálni. Az emberek azt hiszik, hogy egy szanyjászinnak mindig nagy komolyan így kellene ülnie (és itt a Mester mulatságosan behunyta a szemét, és kiegyenesedve ült), és ezzel egy megvilágosodott bölcs benyomását kelti bennük. De én másmilyen vagyok. A munka legyen a meditáció. Ez az én módszerem.”

icon-title2

Srí Szvámí Sivánanda az adakozó jógíA munkával kapcsolatban a Mester mottója az volt – Most Tedd Meg. Ha valamit el akart végezni, azzal soha nem várt.

Az India-Sri Lanka körutazáson történt a következő. A Mester és csoportja Rameswaram-ban, a pályaudvarról éppen a templom felé tartott ökrös fogatokon. Az úton értesült róla, hogy egy hölgy, aki Andhrából jött el hozzá, szeretne beavatást nyerni a Rama mantrába, amíg Rameswaramban tartózkodik.

„Ha jót akarsz cselekedni, rögtön tedd meg” mondta a Mester, és az ökrös fogatot megállítva magához kérette a hölgyet, és ott az út közepén beavatta őt a mantrába.

Ez a Mester hagyománya volt. Egyszer elmesélt egy történetet a nagyapjáról. Valaki szemet vetett a földjére, és fennállt a veszélye, hogy a törvény kijátszásával elpereli tőle. A bírósági döntésnek másnap reggel kellett megszületnie. Még aznap este az idős ember meghozatott minden szükséges anyagot egy ház felépítéséhez, és munkásokat alkalmazott. Egész éjszaka dolgoztak és másnap reggel, a kérdéses földdarabon ott állt egy takaros kis ház; és ezzel a föld már nem volt többé elvehető a tulajdonosától!

A Mester soha nem felejtette el a leckét. Soha semmit nem halogatott. Amikor az ashram szentélyében a Siva Lingamot akarták elhelyezni, a panditok két csoportja között vita alakult ki arról, hogy melyik lenne a legkedvezőbb időpont a szertartás elvégzésére. A Mester ekkor megjelent a színen.

„A hívők nem tudják kivárni amíg eljön a kedvező időpont” mondta. „Kezdjétek el a szertartást még ma. Nem fog közbejönni semmi.” Ekkor kezdődött az ashram Bhajan Termében a non-stop Mahamantra éneklés, a Lingam pedig minden további teketóriázás nélkül elhelyezésre került a Viswanath Mandir-ban.

Még a Swarg Ashram idején, a Mester két tanítványa elhatározta egy nap, hogy beavatást kérnek tőle a Szanyjász rendbe. Kérelmüket megírták egy darab papírra, és otthagyták a Mester szállásán. Amikor a Mester megtalálta az üzenetet ezt gondolta magában: „Egyetlen percet sem késlekedhetek. Még a végén meggondolják magukat, ha nem végzem el azonnal a beavatást.”

Azonnal hozatott egy borbélyt, és bezárta őt a szobájába, amíg elment megkeresni a tanítványokat azért, hogy a borbély ne mehessen el, míg ő a két tanítványt keresi! Hamar rájuk talált, elvitte őket a szállására és kérésüknek megfelelően beavatta őket.

1950. július 11-én egy hívőt mutattak be a Mesternek. „Swamiji, ez itt Banibai. Az utóbbi húsz évben Hari Katha Kalakshepam előadásokat tartott Dél-Indiában. Hozzánk is azért jött, hogy egy ilyen előadást megtartson….”

A Mester meg sem várta, amíg a mondatot befejezik. „Persze, persze, intézkedni fogok, hogy ma este megtarthassa az előadást. Nagyon örülök, hogy nálunk fog énekelni. Ez itt a legszentebb hely, a Gangesz partján. Ritka lehetőség. Mindnyájunkat rendkívül emelkedetté és ihletetté tesz az énekével.”

A hívő tétovázva megszólalt. „Swamiji, sajnos ma este már tovább kell utaznunk.”

„Akkor most rögtön intézkedem” felelt a Mester, és az egyik tanítványt hívatta. „Rajagopalji, harangozz azonnal! Hívd ide Paljit, hogy tablázzon! Hozd a harmóniumot meg a tanpourát! Hívj ide mindenkit! Pusushottam, hozz egy kis édességet és fekete borsot! Hozzatok vizet is! Vishwanath, terítsd le a szőnyegeket! Szóljatok a szomszédos ashramoknak is. Nityanandaji, légy szíves gondoskodj praszádról, melyet az előadás után szétosztunk!”

Rövid időn belül Banibai megkezdhette Katha Kalakshepam előadását. A Mester azonnali intézkedéseket tett, hogy az előadás sikerét biztosítsa.

Egy másik elv, amelyhez a Mester minden munkája során tartotta magát a következő volt – figyelni a kivitelezésnél a részletekre és az alaposságra. Ha valamit el kell végezni, akkor azt jól kell elvégezni, nem pedig csak amolyan tessék-lássék módon, függetlenül attól, hogy milyen jellegű munka, és kicsi vagy nagy jelentőséggel bír. Csakis a lelkiismeretesen elvégzett munkát lehet Istennek felajánlani.

1956. augusztus 3-án a Mester letette egy piac alapkövét Rishikesh-ben. Miután visszatért a kunyhójába, a tanítványai az alapkő letételének módját vitatták meg. Sokuk szerint nem lett volna rá szükség, hogy a Mester a kőművesmunkát is megcsinálja.

„Swamiji, általában a nagy emberek, amikor egy fontos intézmény alapkövének letételre felkérik őket, csak formaságképpen odatesznek egy kis habarcsot.”

„De én nem vagyok egy fontos ember” szögezte le a Mester, és megmagyarázta miért cselekedett az említett módon. “Bármit teszünk, azt egész szívünkkel és lelkünkkel kell tennünk, maximális tökéletességre törekedve. Ahogy a közmondás tartja `az utcaseprőt is illik tisztességgel eltemetni´. Ha én egy percre kőműves vagyok, akkor a kőművesmunkát kell jól, saját megelégedésemre elvégeznem. Számomra nem létezik formaság. Minden apró munkát, amelyet rám bíznak, igyekszem jól megcsinálni.”

Egy este, 1949 telén a Mester kilépett a Bhajan Teremből az esti satsang után.

“Megmérted Balammal lázát ma este?” kérdezte az egyik ashramlakótól. Ez utóbbi nemmel válaszolt.

A Mester ekkor a betegszobába sietett, és addig ott is maradt, amíg a beteg ellátásával kapcsolatban minden apró kis részlet kielégítően el nem lett végezve.

Majd így szólt: „Képzeld magad a beteg helyébe. Ez a legbiztosabb módszere annak, hogy minden apróságra képes legyél odafigyelni. Ha orvosnak képzeled magad, akkor elhanyagolhatsz egy-két dolgot. Mik azok a dolgok, amikre szükséged lenne? Most nézd meg, hogy a betegnek megvan-e mindez. Bele kell élned magad a beteg lelkivilágába. Ezt jelenti az igazi szolgálat.”

A Mester további intézkedéseket tett. „Legyen neki ágytál! Ez a legfontosabb, főleg egy ilyen idős ember esetében, mint ez a hölgy. Legyen neki gyertya, gyufa, egy kancsóban víz és egy pohár! Mindezeket a dolgokat úgy rendezd el, hogy könnyedén elérhesse őket, ha a karját kinyújtja. Az ágyat különös gonddal kell megvetni. A legkisebb gondatlanság is megfoszthatja a beteget a természet egyik legnagyszerűbb gyógyításától – az alvástól. Az ágyat nem lehet csak úgy találomra megvetni. Ami egy egészséges ember számára apró kényelmetlenséget okoz, az egy beteg embernek rémálommá válhat. Ezt vésd jól az eszedbe.”

Semmit nem szabad elvégezetlenül hagyni. Ez volt a Mester elve. Egyszer a tanítványok arra készültek, hogy az utolsó szertartást elvégezzék egy társuk, név szerint Ramananda lelkéért, akiről megállapították, hogy meghalt.

A Mester megjelent közöttük, és megőrizve a nyugalmat az arcán ezt javasolta, „Ne kapkodjatok. Először még próbálkozzatok a mesterséges lélegeztetéssel, és adjatok neki injekciókat. Bizonyosodjatok meg róla, hogy nem egyszerűen csak eszméletlen.”

A tanítványok sürgölődni kezdtek. Két ember bedörzsölte Ramananda lábfejeit folyékony terpentinnel; két másik a mesterséges lélegeztetést végezte. Egy Swami injekciót adott be neki. A Mester maga leült az ágyra, és a mellkasát dörzsölte a Hara Rama kirtant énekelve.

Amikor az egyik tanítvány, aki a mesterséges lélegeztetést végezte elengedte Ramananda kezét, az élettelenül hullott le a földre.

Rendben van, akkor most mondjátok együtt ‘Krishna Bhagavan Ki Jai!’ mondotta a Mester, beletörődve, hogy minden lehetséges dolog meg lett próbálva. Ezután már megengedte a tanítványoknak, hogy elvégezzék az utolsó szertartást. Ő maga locsolta a Gangesz vizét a testre, mialatt az Om Namah Sivaya mantrát énekelte.

Tégy meg minden tőled telhetőt, a többit pedig hagyd Istenre. A cselekvés a kötelességed, de annak gyümölcse ne érdekeljen. Ez a Gítában található filozófia vezérelte a nagy Mestert életében és minden cselekedetében.

1956 januárjában, Swami Purnabodhanandát, a Mester egyik kedves tanítványát, csúnyán megharapta egy veszett kutya. A Mester gyorsan Kasauliba küldte, miután ő maga mindent megtett, hogy a legjobb orvosi ellátásban részesítse. A sebek begyógyultak ugyan, ám a tanítvány nem sokkal rá meghalt, talán a szenvedés következményeként. A Mester, aki oly sokat tett azért, hogy megmentse, egy pillantást sem vetett a halott testre, mielőtt azt a Gangesz vizébe beleengedték volna. A Mester az élők szolgálatát tartotta fontosnak, nem pedig a halott utáni szükségtelen siránkozást.

A Mester mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán; de ez a szeretet mentes volt a kötődéstől. Tiszta szeretet volt ez. Az ő szeretete az isteni szeretetben gyökerezett.

A Mesterből áradó isteni szeretet volt az, mely arra késztette Dr. Sutherland-et, egy új-zélandi misszionáriust, aki éveket töltött a Jagadhri kórházban, hogy összetett kézzel és meghatottságtól elcsukló hangon megállapítsa: „Swamiji, rendkívül hálás vagyok Önnek az udvariasságáért és kedvességéért, mellyel az ashramban töltött rövidke 3 óra alatt elhalmozott. Úgy érzem ezek voltak indiai tartózkodásom leggyümölcsözőbb órái.”

A Mester túláradó szeretete késztette a calcuttai szent Ma Aparnát, hogy úgy nevezze őt „Az Együttérzés Istene”. Ez a kozmikus együttérzés késztette Shuddhananda Bharatit arra, hogy megállapítsa, a Mester „csak szívből áll, teste nincs is”.

Swami Sivananda élő magyarázata volt Assisi Szent Ferenc imájának. Élete e nemes imádság valóra váltása volt. Az Úr az Ő békéjének eszközévé tette. A Mester szeretetet sugárzott ott, ahol gyűlölet uralkodott, megbocsátást ahol sérelem, hitet ahol a kétség, reményt ahol a kétségbeesés, fényt ahol a sötétség, örömöt ahol a szomorúság ütötte fel a fejét. Azért élt, hogy másoknak vigaszt nyújtson.

Dr. Max Borkman, egy francia orvos, úgy hívta őt „bon papa”, „jó atya”. Vajon a Mester tényleg csak egy volt a jó emberek közül? Nagyon sok jó ember van a világon, de nekik is megvannak a maguk jellembeli hibái. A Mesternek egy sem volt. Teljesen szeplőtelen volt a jelleme. Az erények tökéletes megtestesülése volt. Valódi Isten-ember.

A Mester nem csupán egy hús-vér személy volt; ő egy szent jelenés volt, egy tiszta, spirituális sugárzás.

„Swamiji valójában nem pusztán az az ember, akit a Satsangokon látsz és hallasz” mondta egyszer Leslie Shephard, egy angol férfi, egyike a leglelkesebb jógázóknak. „Az igazi Swamiji egy olyan titokzatos erő, amely gondolathullámokkal irányít téged, és anélkül képes befolyásolni a spirituális fejlődésedet, hogy akár egyetlen szót is szólna.”

A Mester emberi oldala olyan volt mint a lámpás – egy gyönyörű lámpás. Ám e lámpás belsejében a kiolthatatlan spirituális Fény égett, és ez a Fény világította be nem csak azokat, akik a közvetlen közelébe kerültek, hanem az egész világot.

Míg a Mester emberi oldala is mély benyomást tett mindazokra, akik kapcsolatban kerültek vele, a benne rejlő Isteniség még ennél is tartósabb és maradandóbb hatást gyakorolt rájuk.

„Lehetetlenség a kicsinyes világi élvezetekre, anyagi előnyökre, földi hívságokra és hírnévre gondolni az ő lobogó jelenlétében” írta Swami Chidananda Világ-Vezető Sivananda c. írásában. „Swami Sivananda egy olyan izzó jelenség, akinek közelségében az érzékiség és a világiasság minden gondolata egyszeriben összezsugorodik, és hamuvá perzselődik, semmivé válik.”

A Mester nem vitatkozott. Soha nem tett kísérletet arra, hogy bárkit is lenyűgözzön, hanem a látogatót egyszerűen elárasztotta jelenlétének nyugalma. Személyéből ellenállhatatlan vonzerő sugárzott.

A Mester egy jelenség volt. Úgy jellemezték őt, mint a „szentség szimbóluma”, „egy sétáló, beszélő Isten a földön”. A Bhagavat-Bhava, vagyis az isteni létforma.

Összeállította: Srí N. Ananthanárajánan