Négy eszköz

A Négy eszköz elengedhetetlen a spirituális fejlődéshez.
Hogy mi ez a négy eszköz és hogyan fejleszthetjük ki, megtudjuk a Mestertől Szvámí Sivánandától:

Az Igazság útján járó tanítványnak fel kell szerelkeznie a megszabaduláshoz vezető négy eszközzel, melyek együttes neve szádhana-csatustaja, s melyek a következők: vivéka (helyes megkülönböztetés), vairágja (szenvedélytelenség), sat-szampat (a hatrétű erény) és mumuksutva (égető vágy a megszabadulásra). Csak ezek birtokában haladhat félelem nélkül az úton. Szemernyi spirituális fejlődés sem lehetséges, ha valaki nem rendelkezik e négy tulajdonsággal. Ez a négy eszköz olyan ősi, mint a Védák vagy maga a világ. Minden vallás előírja híveinek ezt a négy fontos követelményt. Csak az elnevezésben van különbség, de az igazán lényegtelen. Merő tudatlanság emiatt nyelvi háborút indítani, és értelmetlen kérdésekkel előhozakodni. A Brahma-vidjá vagy az Önvaló tudománya nem az a tantárgy, mely intellektuális tanulmányok, érvelés, okfejtés, beszélgetés vagy vita útján megérthető. Ez minden tudományok legnehezebbike. Az iskolázottság vagy a széles körű intellektuális műveltség önmagában még nem segíti elő az e tudomány által megismerhető Igazság gyakorlati megvalósítását. Tökéletes fegyelem kell hozzá, olyan, amely modern egyetemeinken és főiskoláinkon elképzelhetetlen, és kitartó szádhanára van hozzá szükség, hogy a para-vidjá vagy legfőbb tudomány által kitűzött célt az ember elérje.

A vivéka a helyes megkülönböztetés, a különbségtétel valós és valótlan (szat-aszat), állandó és változó (nitja-anitja), Lélek és nem-Lélek (Átman-anátman) között. Nem szabad, hogy a vivéka csak átmeneti, múló hangulat legyen a törekvőben. Egy vivékí (a helyes megkülönböztetés embere) mindig éber, és soha nem bonyolódik semmibe. A vivéka belső erőt és nyugodt elmét biztosít. A vivékából születik meg a vairágja.

A vairágja a szenvedélymentesség, ám ez nem jelenti a társadalmi kötelességek vagy az élet felelősségének elhanyagolását. Egy vairágí (szenvedélymentes ember) számára nem létezik rágadvésa (vonzódás vagy idegenkedés). A világi ember rabszolgaként veti alá magát e két hatalmas erőnek. Ám a szenvedélytelen ember másfajta tanítást kapott, egészen más tapasztalatai vannak. Ő nagymestere a változó, múlékony dolgoktól való elkülönülés tudományának vagy művészetének. A szenvedélytől megtisztult egyén a világ leghatalmasabb, legboldogabb és leggazdagabb embere.

A harmadik eszköz asat-szampat vagy hatrétű erény: a sama, a dama, az uparati, a titiksá, a sraddhá és a szamádhána. E hat erény egyként kezelendő, mivel együttesen az elme uralmának és fegyelmezésének megvalósítását szolgálják. A koncentráció és a meditáció addig nem valósul meg, amíg valaki nem szerzett uralmat elméje felett, és nem sikerült megfegyelmeznie.

Sama

A sama az elme derűs vagy kiegyensúlyozott állapota, melyet a vászanák (mentális benyomások) megsemmisítésével lehet elérni. Az elmét bezárjuk a szív kamráiba. Tilos az indrijákkal (érzékekkel) kapcsolatba lépnie vagy az érzéki tárgyak és élvezetek felé fordulnia. Az elmét a forrásban rögzítjük. A derűs elme a törekvő legfontosabb tulajdonsága. Nagyon nehéz elérni, de mindenáron szert kell rá tenni. Szüntelen és hosszadalmas gyakorlást igényel. Az elme a tíz indrija – az öt érzékszerv és az öt cselekvőszerv – főparancsnoka. Ha elsőként a főparancsnokot bírjuk engedelmességre, akkor a katonák, az indriják már legyőzöttnek tekinthetők. Az indriják feletti uralom mindaddig nem lehet tökéletes, amíg vezérük, az elme nincs az uralmunk alatt. Ha valaki megállapodott a samában, a dama, vagyis az indriják feletti uralom önmagától létrejön. Egyetlen érzék sem képes önállóan, az elme segítsége vagy együttműködése nélkül funkcionálni.

Dama

A dama az indriják (érzékek) feletti uralom. Ez ésszerű fegyelmezést jelent, nem pedig ostoba vezeklések révén az érzékek tompítását vagy elfojtását. Testünk Isten két lábon járó temploma, egészségét és erejét fenn kell tartanunk. Ezen a csónakon juthatunk át a túlpartra, a félelemnélküliség és halhatatlanság birodalmába. Ez a paripa röpít a célba. Sok esztelen törekvő kasztrálja magát. Azt hiszik, a kéjvágy teljesen kiirtható ilyen módon. Vannak, akik tonnaszám eszik a nux vomicát (hánytatódiót), hogy elsorvasszák nemi szervüket. Micsoda őrültség! A nemi vágy az elmében lakozik. Ha az elmét megszelídítjük, mit árthat ez a külső húsdarabkából álló szerv? Elbuknak a brahmacsarjában való megállapodásra tett kísérleteikben. Elmeállapotuk ugyanis változatlan, annak ellenére, hogy a nux vomica hatására impotenssé váltak. Ne feledd, ez a módszer pusztán a test szerveivel való visszaélést és helytelen használatát jelenti, ami csak nyomorúságot okoz, de a kívánt eredményt nem hozza meg. Amire szükség lenne, az az indriják ésszerű megfékezése. Nem szabad engedni, hogy zabolátlanul tobzódjanak az érzéki élvezetekben. Nem szabad, hogy könyörtelenül a világiasság sötét vermébe taszítsanak, ahogy a megvadult ló kénye-kedve szerint vágtat lovasával. Az indrijákat szenteljük az Úr lótuszlábainál az Ő szolgálatára. Ha az indrijákat megfelelőképpen fegyelmezed, ha biztos kézzel irányítod őket, akkor jóravaló szolgáid lesznek. Az emberben felmerül a kérdés: „Mi haszna a dama gyakorlásának, ha valaki a samát gyakorolja?” Meggyőződésem, hogy a damára, avagy az indriják feletti uralomra is szükség van. Az érzékeknek nem sok szabadságuk marad ugyan, ha az elme felett uralmat szereztünk, megfegyelmezésük mégis tökéletes biztonságot ad, és elhozza az elme végső nyugalmát.

Uparati

A következő a sorban az uparati, mely csömört jelent: az elme határozott elfordítását az érzéki élvezetek utáni vágyakozástól. A vivéka, vairágja, sama és dama gyakorlásával ez az elmeállapot magától bekövetkezik. Srí Sankara így írja le az uparatit Vivékacsúdámani című művében: „A legjobb uparati vagy önvisszavonás az, amikor az elme megszűnik reagálni a külső tárgyak hatására.” Az Átma-anátma-vivéka szerint az uparati lényegében nem más, mint elvből tartózkodni mindazoktól a cselekedetektől és szertartásoktól, melyeket a sásztrák (írások) felsorolnak. Egyébként pedig az az elmeállapot, melyet folyamatosan lefoglal a sravana, a manana és a nididhjászana, és sohasem téríti el semmi ezektől. Egyesek úgy gondolják, hogy az uparati egyenlő a szannjásza felvételével, amelyben lemondunk minden tevékenységről.

Titiksá

A titiksá a tűrőképesség. A törekvőnek türelemmel kell viselnie az ellentétpárokat (mint a meleg és a hideg, az öröm és a fájdalom stb.). Srí Sankara így határozza meg a Vivékacsúdámaniban: „Mindenfajta szenvedés elviselését, amennyiben az ember nem próbál enyhíteni rajtuk, és nem is aggódik vagy panaszkodik miattuk, titiksának vagy béketűrésnek nevezzük.” Az Átma-anátma-vivéka szerint a titiksá az olyan ember béketűrésének megnyilvánulása, akinek hatalmában áll a rossz cselekedetek elkövetőit megbüntetni.

Egyesek pancságni tapaszt (az öt tűz aszkézisét) végeznek. Mind a négy oldalról lobogó tűzzel veszik körbe magukat, ötödikként a fejük felett tűző nappal. Ám az effajta önkínzó, ostoba aszkézist az Úr Krisna elítéli a Bhagavad-Gítában: „Akik olyan iszonyú önsanyargatást gyakorolnak, amilyet nem rendelnek az írások, átadván magukat a képmutatásnak és az önzésnek, a kéjvágy és a ragaszkodás erejétől hajtva, / Akik oktalanul kínozzák a testet alkotó összes elemet és velük Engem, aki a testben lakozom, azoknak elhatározásai, tudd meg, démoniak” (XVII. 5–6.). Egyesek végső célnak tekintik a titiksát, pedig a titiksá csak eszköz. Ahol a mozgás jelen van, ahol az élet megnyilvánul, a két ellentétes erő, az ellentétpárok fellépnek és hatnak. A tudatlanok szabadulni akarnak a kellemetlen tapasztalatoktól, és csak a kellemeseket szeretnék megtartani. Ám ez az ostobaság netovábbja. Létezhet-e egyedül fény sötétség nélkül, rózsa tövis nélkül, nyereség veszteség nélkül, siker bukás nélkül, győzelem vereség nélkül, öröm fájdalom nélkül? Senki más, csak a bölcs lehet boldog, aki helyesen értelmezi az ellentétpárokat, és szoros összhangban van velük. A bölcs soha nem morgolódik, inkább megszilárdulni törekszik a változatlan, állandó, tanúként szemlélődő Tudatosságban, mely ott lakozik a szívében, és felette áll minden ellentétpárnak. Zavartalan elmével figyeli az univerzum mozgását és jelenségeit. A teremtés minden rezdülésében felfedezi az értelmet, és tökéletesen megérti a természet örök törvényeit és az ellentétpárokat. Ez a tudáson alapuló, valódi titiksá. Aki szert tesz erre, az magasabb rendű bármely testi titiksunál (annál az embernél, aki csak fizikai tűrőképességét fejleszti), aki csak testi szenvedések eltűrésével fejleszti magát. A testét sanyargató titiksu elbukik, amint valamilyen súlyos csapással szembesül. Az a titiksu, aki a tudás révén fejlesztette ki tűrőképességét, a titiksuk királya.

Sraddhá

A sraddhá a guru szavaiba, a védikus írások tanításaiba és mindenekfelett a saját Önvalóba vetett szilárd hit. Nem azonos a vakhittel. Alapos vizsgálódáson, bizonyítékokon és személyes megtapasztaláson alapszik. Csak így lehet belőle tartós hit. Csak így lehet tökéletes, megingathatatlan hit. A babonás hiedelmek, a pusztán vallási tradíciókra vagy társadalmi szokásokra épülő hit nem segítheti az embert a spirituális fejlődésben. Az elme ebben az esetben örökké nyughatatlan marad, és időről időre kételyek ütik fel a fejüket. A szektahívők ráerőltetik hitüket másokra, megpróbálják megtéríteni és gyülekezetükben tartani őket, a létszámot növelendő. Az újonnan megtért ember azonban nem lel valódi vigaszra újdonsült vallásában. Ekkor egy másik kultuszban vagy szampradájában (hagyományvonalban) keres menedéket. A sraddhá rendkívül fontos tulajdonság. Semmilyen spirituális fejlődés nem lehetséges nélküle. A sraddhából születik majd meg a nisthá, vagyis az egyhegyű odaadás, a nisthából pedig az Önmegvalósítás. Ha a hit ingatag, hamar elhal, a törekvő pedig céltalanul sodródik hol erre, hol arra.

Szamádhána

A szamádhána a figyelem által létrejövő mentális egyensúly. Ez a szama, dama, uparati, titiksá és sraddhá gyakorlásának a gyümölcse. Itt már megvalósul a tökéletes koncentráció. Bekövetkezik az elme rögzítése az Átmanon (az Önvalón), anélkül hogy megengednénk, hogy kénye-kedve szerint a tárgyak felé forduljon. Megállapodunk Önmagunkban. Srí Sankarácsárja így fogalmaz Átma-anátma-vivékájában: „Amikor a sravana, manana és nididhjászana által lefoglalt elme bármely érzéki tárgy vagy vágy felé vándorol, s ezt haszontalannak találja, visszatér az előbbi három gyakorlásához. Ezt a visszatérést hívjuk szamádhánának.” Az elme fájdalmak közepette is aggódásmentes, és közömbös marad az örömben is. Ez az elme stabilitása vagy a mentális egyensúly. A törekvő vagy gyakorló teljesen kötődésmentes, nem érez sem vonzalmat, sem ellenszenvet, hatalmas belső béke és mentális erő birtokosa. Megvalósította az elme zavartalan, legfőbb békéjét.

Egyes tanítványok elméje akkor békés, ha elvonultságban élhetnek, és nem szembesülnek semmilyen zavaró tényezővel. Az elme nagyfokú nyugtalanságára, vagyis a viksépára panaszkodnak, amikor a városban járnak, és más emberekkel kell érintkezniük. Ez teljesen kizökkenti őket. Képtelenek meditálni olyan helyen, ahol többen is vannak. Ez azonban csak gyengeség, és nem a szamádhánában elért siker. Az ilyen emberek elméjében nincs egyensúly vagy nyugalom. A tanítvány csak akkor mondhatja el magáról, hogy teljesen megállapodott a szamádhánában, ha ugyanolyan rezzenéstelenül képes akár egy golyózáport is kiállni a csatamező kellős közepén, mint amilyen nyugodt elmével meditál a Himalája magányos barlangjában. Az Úr Krisna ezt mondja a Gítában: „Cselekedjél, ó, Ardzsuna, kitartóan gyakorolva a jógát, elhagyva a kötődéseket és megmaradva kiegyensúlyozottnak sikerben és kudarcban egyaránt! Az elme kiegyensúlyozott állapotát jógának hívják” (II. 48.). Ez a szamádhána. A Gítában található ez is: „Ám az önuralmat gyakorló ember, aki az érzékek tárgyai között megzabolázott érzékekkel mozog, s mentes a vonzódástól és irtózástól, eléri a békét” (II. 64.). Ez is szamádhána.

Végül elérkeztünk a négy fő eszköz közül az utolsóhoz, a mumuksutvához. Ez heves vágy a megszabadulásra, vagyis a születés és halál körforgásából való kiszabadulásra és az élettel járó szenvedésektől, az öregségtől, betegségtől, csalódástól és szomorúságtól való megmenekülésre. Ha valaki rendelkezik az első három eszközzel, a vivékával, a vairágjával és a sat-szampattal, a mumuksutva magától megvalósul. A törekvőnek mind a négy eszközt szívvel-lélekkel kell használnia. E négy szádhana (spirituális gyakorlat) sorrendjének szigorú jelentősége van. Az a tanítvány, aki képes alkalmazni mind a négy eszközt, áldott istenség a föld színén.

Részlet: Szvámí Sivánanda „Utak Boldogsághoz” c. könyvéből.

HARI ÓM TAT SZAT