Egy karma áldásairól

Egy karma áldásairól

Egyik kedves jógázónk mesében írta meg saját nehéz történetét, melyet a jóga segítségével ma már “álruhába bújtatott áldásként” él meg. Felismerte a karma törvényét és megerősödve, bátran járja útját.

Mese az asszonyról, aki annyira félt a sötéttől, hogy önként vállalta a vakságot

Mottó: “Ugyan ki közületek, aki követ ad a fiának, ha az kenyeret kér tőle? Vagy kígyót ad neki, ha halat kér? (Máté 7: 9-10)”

Volt egyszer egy kicsiny falu. Az asszony odavetődött. Vett egy kicsi házat, letelepedett.
A falu hamar befogadta, megszerette. Ott mindenki ismerte a másikat, így a viperát és a skorpiót is. Ők is a falu részei voltak. Élték az életüket egymás mellett.

Egy napon a skorpió az asszony elé állt és így kérlelte:

– Megfáradtam. Nyugalmat keresek. Kérlek, engedd, hogy megpihenjek nálad.

Az asszony, bár kételkedett, lassan megengedte, hogy a skorpió elrejtőzzön a ruhája ráncai között. Békében éltek így, s a skorpió egyre feljebb, az asszony szíve közelében vert tanyát. Hosszú idő elteltével azonban a skorpión egyre nagyobb nyugtalanság vett erőt. A vipera csendes sóhajokkal, szomorú dalokkal hívogatta. Ezeket az asszony nem hallhatta.

A skorpió kicsusszant az asszony ruhájából s egyre hosszabb időt töltött a vipera dalait és sóhajait hallgatva. Vigyázott, hogy az asszony ne sejtsen semmit hűtlenségéből. A vipera és a skorpió pedig, mivel sík vidéken éltek, de dombra vágytak nekiláttak a gödrük megásásához. Titokban, lassan dolgoztak. A domb egyre magasabbnak tűnt, a gödör egyre mélyebb lett.

A skorpió minden nap visszatért az asszony ruháinak ráncai közé. Összegömbölyödött. Napról napra betegebb, gyengébb, hallgatagabb lett. A falu népe előtt igyekezett összeszedettnek látszani. Az asszony nem látta a dombot, mert a Nap felé fordulva élt. Remélte, az felmelegíti a ruháját, a testét és így a skorpiót is. A fény elvakította.

A vipera egyre türelmetlenebb lett. Ásta a gödröt, emelte a dombot. Munkája végeztével, mint egy összetekeredett kötélcsomó, várta az asszonyt és a skorpiót. Már rég elfelejtette a legfőbb törvényt: „Ne árts!” Dalával sóhajaival hívta, csalogatta őket. Tudta, jönni fognak.

Egy napon az asszony elindult a domb felé. Mikor a közelébe ért, a skorpió a szíve közelébe mászott és megmarta őt.

– Látod, én ilyen alávaló vagyok.– suttogta és lehajtott fejjel a domb felé szökött. A legördülő rögökön azonban a gödörbe esett.

Az asszony fájdalmában elbukott. Felrémlett útjában egy összegabalyodott kötél. Ahogy mellélépett, a kötélcsomó felemelkedett. A vipera volt. Nem gondolkodott. Mart. Ám igyekezetében, hogy beteljesítse természete törvényeit, önmagát is megmérgezte. A gödörbe zuhant a skorpió mellé.

Az asszony kétségbeesve vergődött a két méreg hatása alatt. Könnyet nem ejtett. Bánatában is értette, hogy mindez a természet törvénye. Így, és csak így történhetett. Erőt vett magán. Kitakarította a házacskáját. Ajtaját, ablakát kitárta, hogy fény bejárja, szellő frissítse. A ruháját elégette. Aztán útnak eredt.

Arcát a lenyugvó Nap felé fordította és ment. Botladozva haladt. Lassan járt. Útján angyalok segítették. Biztatták, bátorították.
Az asszony gyermekek kacagásából, alkonyatban nyíló virágok illatából, csengő-bongó dallamokból, halk, őszinte szavakból gyógyírt készített. Azzal gyógyítgatta lelkét.

Most is ballag az útján. A lenyugvó napot követi. Aki találkozik vele, gyakran hallja halkan énekelni, furcsa szavakat mormolni. Angyalai kísérik.
Kitartóan gyalogol a lenyugvó Nap után. Hiszi, ha mindig nyugat felé halad, az út végén keletre ér. Ott talán már várják.

A falu népe nem látta a dombot. Azon kevesek, akik a gödör szélére merészkedtek, beletekintettek, továbbmentek.

A vipera és a skorpió a gödörben él.

Isten áldja őket!

Szikora Györgyi