A kútásó balladája
A kútásó balladája – Schönek Zoltán ballada formájában juttat el minket valódi Önvalónkhoz, a hallhatatlan Lélekhez. Fogadjátok szeretettel:
A kútásó balladája
Kutat ástam eddig, hisz ezért fizetnek!
Voltam fakasztója éjsötét vizeknek.
Csákányommal sújtva kőre és agyagra
Egyre lejjebb fúrtam, bele az anyagba.Saját fontosságom dölyfös tudatában
Mindig csak lenézve ástam, ástam, ástam,
Gödröm egyre mélyült, ástam egyre még,
Fejem felett lassan halványult az ég.Ástam tovább egyre, hisz’ ott vár rám az kéj
Gödröm alja nyirkos, setét, mint az éj.
Időnként rám omlott, oldalam fájlaltam
De remélt kincsekért még ezt is vállaltam!Vízben állva ástam, térdig, majd derékig,
Dideregve nyúltam a sárért a fenékig,
Nem néztem felfelé, hisz lenn vár, mit keresek
Kimászni nem vágytam, hisz a fal meredek!Leástam oly mélyre, hol gyökerek kígyózva
Tekeredtek körém vöröslőn kínozva,
Amíg meg nem láttam, s néztem rá meredten,
Egy nagy fehér hattyú ringott lent mellettem.Mikor szállhatott le kutam bús vizére?
S mióta figyelhet, s hogy nem vettem észre?
Miért néz rám oly némán, várakozó szemmel?
Miért érzem úgy, hogy reá figyelnem kell?Szólongatom egyre, figyelem, s nem ások,
S valahogy nem bánom, hogy mit szólnak mások.
Hívogatom, s nézem, hogy közelebb úszik,
Bokámról sok inda csobbanva lecsúszik.Szárnyait kitárja, hogy közel ér végre,
Pirosló csőrével mutat fel az égre.
Szememmel követem, s nézek fel meredten,
Kutam káváján át, mit el is feledtem.’Miért vagy te idelenn?’ – kérdezi szárnyasom
Szám nyitnám válaszra, de – döbbenet – nem tudom!
’Itt vizet lelhetek, anélkül nincs élet!’
Nyögöm ki habozva, s válaszától félek!Szomorúan néz rám, s válasza ér szótlan
’Odafenn a fényben, víz van a folyóban,
Víz van a patakban, tengerben, s a tóban,
S víz van a fellegben, víz a fénylő hóban.’’Emiatt nem kell még mélyebbre ásnod,
Amit keresel, azt odafenn találod!’
Jajongva feleltem: ’Túl mély ez a gödör!
Kimászni nincs erőm, a sok munka meggyötör!’’Gödröd nem mélyebb, mint milyennek ástad,
Anyagba mélyedni nehezebb, mint vártad!
Hidd el, ha volt erőd idáig lefúrni
Nem lesz lehetetlen a fényre kijutni!’Majd rebbent hirtelen, s felszállt, fel a fényre,
Otthagyva a kút-mélyen, s hiányzott lénye.
Kisvártatva hallom, hogy szárnya-csattogva
Száll mellém le ismét, a sötét habokbaCsőrében aranyszál, mi csillogón lebegve
Tekeredik fénylőn egész az egekbe.
Csuklómra kötözi, és megcsíp szelíden
S csendben figyelve néz, ringva a vízen.S most itt állok mélyen, saját kútvizemben
A fénylő aranyszállal didergő kezemben
Felfelé nézek, megvágyva a fényt,
S kérdezve hattyúmat, e különös lényt:’Ki vagy te, ó mond, rád hallgatni félek!’
Szótlanul válaszol: ’Én vagyok a LÉLEK!-Schönek Zoltán
